I. nap # Sherlock legkisebb szobája

Kedves Olvasók!

Elérkezett az első történet felkerülésének az ideje. Reménykedünk benne, hogy minden egyes olvasónk egyben értékelni is szeretne, éppen ezért álljon itt egy nagyon rövid tájékoztató. Öt pályamű fog felkerülni, és mind az ötöt pontozni kell ahhoz, hogy a szavazataitok érvényesek legyenek. 

A megjegyzésűrlapon ott áll mind az öt pontozási szempont, így nem kell mindig külön kikeresnetek. Bővebb tájékoztatást a Szabályzat az olvasók/pontozók részére aloldalon találtok.

A történet címe: Sherlock legkisebb szobája

Szereplők: Sherlock Holmes, John Watson, Greg Lestrade, saját szereplő

Kulcsszó: babaház

Műfaj: (lélektani) krimi

Korhatár: 16

Figyelmeztetések: gyilkosság, szereplő halála

Leírás: Sherlock egy megoldhatatlan ügy felett agyal, egyik részletet sem tudja összeegyeztetni, amikor rájön, az áldozat nem ismeretlen előtte. Gyerekkora egyik játszótársát, a leginkább csak emlékeiben megmaradt Karly-t fedezi fel a halottban. Az emlékek akár akadályozhatnák is a nyomozót, de ennek ellenkezője történik: intuíció és következtetés együttes segítségével sikerült végül megoldania az ügyet, és lezárnia egy olyan szobát az elmepalotájában, melynek soha semmi haszna nem volt.

Sherlock legkisebb szobája

– Figyelj! – ordította keresztül a kupis szobán a kislány. Az arca maszatos volt a délutáni csokoládépudingtól, melyet uzsonna gyanánt fogyasztott el, de esze ágában sem volt tükörbe nézni, pláne nem megmosakodni. Kócos hajára ráborította a nagy, fekete vödröt, és már előre csiklandozta a gyomrát az izgalom, hogy Sherlock mit fog szólni hozzá. – Sherlock – ugrott aztán elő a könyvespolc mögül, a fején a vödörrel, a kezében egy, a konyhából elcsent partvisnyéllel. – Én vagyok az apád! – A vékony lányhangot igyekezett a lehető leginkább eltorzítani, azonban még így is cincogó mesefiguráké volt hasonlatos.

– Nem jó – fonta keresztbe Sherlock elégedetlenül a kezeit, és amint látta, hogy játszótársa képtelen megérteni, neki ez a játék sem tetszik, felállt, és a kislányt nemes egyszerűséggel nekilökte a falnak.

Karly nagy kislányszemei egy hosszú pillanatra elhomályosodtak, és Sherlock szinte már hallotta a visítását a fülében. Azonban a kislány végül vállat vont, felpattant a fal mellől, a vödröt pedig ledobta a földre.

– Jó – állt a sarkára sértődötten, a szemében még mindig az el nem hisztizett könnycseppekkel –, akkor mit szeretnél játszani?

– Mit tudom én? – vont vállat a kisfiú is, és unottan leült a földre. A lábait keresztbe fonta, és úgy bámult ki az ablakon, mintha odakint a zuhogó esőben valami sokkal érdekesebb lenne, mint idebent, a játékokkal teli gyerekszobában. A legszívesebben most azonnal itt hagyta volna Karly-t. A kislány idegesítette őt. Egyrészt kisebb volt nála, és Sherlock ki nem állhatta, hogy figyelnie kell rá, hogy neki kell a nagyobbnak, az okosabbnak lennie, meg egyébként is, hogy oda kell figyelnie arra, Karly lány. Másrészt pedig borzalmasan untatták ezek az antik, szép, az időben megkopott játékok: a csigás-copfos babák, a festett hintaló, a régi könyvek. Itt mindenre vigyázni kellett, és ez alól Karly sem volt kivétel.

– Itt csak lányos játékok vannak – méltatlankodott Sherlock duzzogva. – Miért nem mehetünk ki az udvarra?

– Esik az eső – jelentette ki Karly a nyilvánvalót. – Anya azt mondta, ha eláll, kimehetünk.

Sherlock egyből felpattant, az ablakhoz szaladt, és sokáig bámulta, ahogy odakint vastag függönyként ömlik az eső. Hangosan kopogott a vidéki ház kemény cserepein, és hallotta, ahogy a fejük felett lévő ereszcsatornában végigfolyik, majd a ház oldalánál nagy bugyborékolással kifolyik a víz.

– Nem fog elállni – állapította meg végérvényesen, és az unalomba még inkább belesüllyedve letelepedett az ablak alá. – Nem akarok játszani!

Karly egy hosszú percig összehúzott szemmel méregette Sherlockot, majd úgy döntött, ha a játszótársa ilyen otromba, akkor nem is éri meg figyelmet fordítani rá. A partvisnyelet nekitámasztotta a rózsaszín tapétás falnak, kisimította a ráncokat a szoknyáján, és visszalényegült igazi kislánnyá.

Egy darab ideig aztán még duzzogva, a fiúnak hátat fordítva várta, hogy Sherlock bocsánatot kérjen, vagy legalábbis odajöjjön játszani vele, ám miután ez nem történt meg, úgy döntött, több időt már nem pocsékol rá. Szeméből kiseperte a kócos tincseket, és négykézláb odamászott a nagy, antik babaház elé.

Halkan dudorászott magában valami ismeretlen dallamot, miközben a copfos babát befektette az ágyba, és gondosan be is takargatta, aztán, csak úgy a saját szórakoztatására, elkezdte a hajas baba haját fésülgetni.

– Miért csinálod ezt? – szólalt meg egyszer csak Sherlock hangja a jobb füle mellett.

Karly hátrapillantott – a két gyerek feje majdnem összeütközött –, és félig duzzogva, félig komolyan érdeklődve szemlélte a fiút nagy, barna boci szemeivel.

– Mit miért csinálok?

– Miért játszol ezekkel? – Sherlock komolyan nem tudta összerakni magában, hogy lehet így játszani; a szép babákra és a nagy, régi babaházra mindig vigyázni kell. A babának mindig meg kell fésülni a haját, és mégse lehet velük semmi értelmeset csinálni: csak bedugni őket a szép, diófa-színűre festett babaágyba, és behúzni a bordó babafüggönyt azablakon. – Unalmas.

– Nem az! – vágta rá Karly, szemében parázs indulattal. – Sherlock – pattant fel aztán idegesen –, neked minden unalmas. Anyukám azt szokta mondani az ilyen gyerekekre, hogy nincs elég eszük.

– Már hogyne lenne elég eszem – állt fel a fiú is, és könnyedén Karly fölé magasodott. – Azért is kérdeztem meg, hogy hogy lehet ilyen unalmas játékkal játszani.

Karly türelmes kislány volt; mindig is türelemmel tudott várni ebéd után a desszertre, a karácsonyi ajándékaira, arra, hogy kibonthassa a születésnapjára kapott hatalmas csomagot. Azonban Sherlock, akárhányszor csak átjött hozzá játszani, mindig kihozta őt a sodrából.

– Azért jó – fordította tudálékosan oldalra a fejét –, mert te döntöd el, hogy mit csináljanak a babák. Te találod ki, hogy mit mondjanak, hogy hová menjenek, hogy mi történjen velük.

Sherlock, ha ismerte volna már azt a szót, istenkomplexus, biztosan Karly orra alá dörgölte volna. Azonban most csak meredten pislogott a lányra; nem tudta hová tenni ezeket a nagy, szenvedélyes szavakat, ezt a kiállást, azt, hogy akármennyire is kihúzta a hátát, a lányt még így is magasabbnak érezte magánál.

–Hülyeség – motyogta először csak maga elé, majd ahogy ismét a felháborodott és szikrázó szemű Karly-ra nézett, és már végképp nem tudta hová tenni a lányt, inkább az egyszerűbbnek tűnő megoldást választotta: a kislányt kikerülve odasétált a babaházhoz, és hatalmasat rúgott bele.

Több tízévnyi óvatos gyermekjáték, több aggodalmas szülő hangja, a finoman festett falak, a bordó függönyök és a porcelán baba összetört arca egyszerre, egy hanggá összeállva hasítottak keresztül a szobán. Sherlock lába átszakította a falat, kitörte az ablakot, és végeredményben rátaposott a copfos babára is.

Karly arca másodpercek alatt sápadt el, majd hatalmasra nyitva a száját kiabálni kezdett, mintha az élete múlna rajta:

– Anya!

*

Sherlock Holmes minden idegszála egyetlen dolog körül forgott, minden egyes sejtje arra koncentrált, hogy összerakja a következő tényeket valamilyen logikus, megkomponált formában: betörnek egy irodaházba, és nem visznek el semmit; felrobbantják az irodaházat, de nem hal meg senki; egy nő hulláját hagyják a női mosdóban, aki nyilvánvalóan nem ott halt meg. Három különálló elem, három puzzle-darab, amelyet Sherlock sehogy sem tudott egymás mellé illeszteni.

Megkerülte a holttestet, és igyekezett olyan arcot vágni, hogy John, Lestrade és a többiek azt higgyék, ő bizony mindent ért, csak derogál neki elmondani a nyilvánvalót.

– Nos? – szólt közbe Lestrade óvatosan. Kapott ma már eleget Holmes letorkollásából, de kezdte már unni azt a nagy csendet, mely a robbanástól romos tetthelyre ereszkedett.

– Nem itt halt meg – jelentette ki Sherlock, és titkon reménykedett benne, hogy ez nem mindenkinek volt egyértelmű. – A hulláját a robbanás után hozták ide. Nincs a ruháján se törmelék, se por.

–De miért van itt? – Lestrade kezdte elveszíteni a türelmét, azonban Sherlock még véletlenül sem akarta kiejteni a száján a mondatot, mely most elméje falára vastag, kék filctollal volt odafirkálva: Nem tudom.

John egy pillanatig még nézte a néma társaságot, majd elunva a tehetetlenségüket, igyekezett menteni azt, ami menthető. Pontosan tudta, ha az egyik szálon elindulva nem sikerült megfejteni a rejtélyt, akkor azt hagyni kell a fenébe. Másik szálon kell elindulni, és reménykedni kell abban, ez legalább vezetni fog valahová. Jó pár ügy volt már Sherlockkal a hátuk mögött, és John igyekezett mindig ilyen és ehhez hasonló ködös ideológiákat megfogalmazni a blogján. Hogyha nem lett volna biztos abban, Sherlock körberöhögné, hogyha az iménti gondolatát feljegyezné a füzetébe, bizisten, felírta volna. Azonban most nem tudott mást tenni, mint röviden, három szóban összefoglalta magának, hátha úgy könnyebben megjegyzi majd: egy-nem-kettő. Persze aztán el is felejtette.

Végignézett még egyszer a társaságon: Sherlockon, aki a szemével a nő hulláját nézte, az agyában viszont valami hatalmas tűzijáték lehetett, mert üres volt a tekintete; Lestrade-en, aki teljes tehetetlenséggel ácsorgott a tett helyszínén, mintha csak díszletnek hozták volna ide.

John átlépte a lába elé sepert törmeléket, mely a robbanásból maradt meg, és leguggolt a nőhöz. Hosszú, barna haja szinte teljesen eltakarta az arcát; Sherlock mozdulatlanul várta, hogy John végre mondjon valamit.

– Egy nappal ezelőtt ölték meg – jelentette ki aztán. – Megfojtották.

– Igen, ezt tudjuk – kapta idegesen a feje elé kezeit Lestrade. – Komolyan? – förmedt aztán Sherlockra. – Semmi?

Holmes nagy levegőt vett, a kezeit összekulcsolt a háta mögött, és úgy döntött, akkor tudja a leginkább megőrizni a büszkeségét, ha nem szól semmit sem.

– Csak adjon egy percet neki – szólalt meg végül John. Lestrade már nyitotta volna a száját, hogy közölje, esze ágában sincs még további egy percet adni a nyomozó zseninek, ám végül nagyot sóhajtott, és mivel amúgy sem tudott mit tenni, kurtán bólintott.

– Rendben – hagyta rájuk hanyag kézmozdulat kíséretében. – Egy perc. Sem több, sem kevesebb. – Hátat fordított, és kisétált a romos épületből.

Sherlock igyekezett ezt a legkevésbé sem mutatni, de borzalmasan megkönnyebbült, mikor végre magukra maradtak Johnnal. Egyáltalán nem volt most kedve nagyzolni, főleg, hogy semmi – ismétlem: semmi – ötlete sem volt az esetet illetően.

– Foglaljuk össze, amit tudunk – kezdte John, hogy végre egyről a kettőre jussanak. – Betörtek ebbe az irodaházba két nappal ezelőtt, de nem vittek el semmit.

– Igen – hagyta rá Sherlock egy bólintás kíséretében.

– Aztán tegnap éjjel felrobbantották a főbejáratot, de az épületben nem volt senki – folytatta John, miközben módszeresen járkálni kezdett a hulla körül. – Miért robbantották fel? – bukott ki belőle akaratlanul a kérdés. – Ez egy végtelenül unalmas munkahely. A buszmenetrendeket szerkesztik meg itt, meg irányítják London buszos forgalmát – nézte aztán el hosszasan a női mosdó kilincsét. – Ennek semmi értelme.

Valóban semmi értelme nincs, Sherlock mélyen egyetértett barátjával. Ám ahelyett, hogy ezt őszintén bevallotta volna, leguggolt a nő hullája mellé, és hosszasan csak szemlélte a ruházatát, az arcába boruló barna hajat, a cipője sarkát.

– És ez a nő is! – John kezdte elveszíteni a türelmét, mert azt látta, egyszerűen nem jutnak egyről a kettőre. – Mit keres itt?

– Nem itt ölték meg – ismételgette az egyetlen lényegi pontot Sherlock óvatosan. – Megölték őt valahol máshol, és miután felrobbantották az épületet, idehozták.

– De ki ez a nő? – kérdezte John, és ő is leguggolt barátjával szembe, a hulla mellé.

Sherlock pislogott, és még egyszer végignézett a hullán.

– Lapos talpú cipő van rajta, de kosztümöt visel. Egy másik irodában dolgozhatott. – Sherlock óvatosan körbepillantott, de a mosdóban rajtuk kívül nem volt senki más. – Anderson? – kérdezte aztán Johntól kicsit halkabban; ő kikukucskált az ajtón, és úgy közölte:

– Odakint van.

– Az jó, mert ennek nem fog örülni. – Sherlock gyors és határozott mozdulattal megfordította a holttestet. Bár a haja még mindig az arcába borult, de így legalább át tudta vizsgálni a nő zsebeit.

– Majd szólok, hogy megmozdítottuk – jegyezte meg John óvatosan, de természetesen nem kapott rá választ.

Sherlock kutatni kezdett a nő zsebeiben: papír zsebkendő, egy londoni pizzás árlistája, és egy fehér reklámtoll.

– Látja ezt? – tolta aztán oda a tollat John orra alá.

– Látom – válaszolt erre ő; mert mégis mi mást mondhatott volna? – Egy toll.

– De milyen toll? – tette fel Sherlock a kérdést.

– Fehér?

– Ez a toll az egyik szélsőséges politikai párt reklámtolla – dugta John orra alá. – Látja? Lekopott róla a jelvény, de még látszik a formája. Sokat használhatták, és miután lekopott, alatta fehérebb maradt a helye.

– Valóban – hümmögött egy sort John. – Azt hiszi, hogy köze lehet hozzájuk?

– Mindenképpen – bólintotta Sherlock, de azt képtelen lett volna megállapítani, hogy hogyan.

John ismét közelebb hajolt a nő hullájához, és szemügyre vette a nyakát. Fojtogatták, ez nem vitás; a nő torkán lila kéznyomok voltak láthatóak.

– Nem lehetett rutinos a fojtogató – állapította meg nagy sokára John. – Csak többszöri próbálkozásra sikerültmegölnie a nőt – mutatott végig a lila foltokon. – Még a kulcscsontját is eltörték.

– Látom – vette Sherlock alaposabban szemügyre a nő nyakát. Már éppen meg akart fogalmazni valami homályos megállapítást a halál körülményeivel kapcsolatban, amikor Lestrade visszatért a mosdóba.

– Sherlock, az istenért – méltatlankodott. – Mondtam, hogy ne mozdítsa el a hullát.

– Meg kellett vizsgálnom a zsebeit – jegyezte meg félvállról. Most már nem foglalkozott azzal, Anderson mit fog szólni ahhoz, elmozdították a testet, de lehet, hogy normál esetben sem izgatta volna őt annyira.

Érdekelte, hogy ki ez a nő, és ez lefoglalta minden idegszálát.Habár nem volt nála semmi igazolvány, nem találták őt az adatbázisban sem, vagyis nem volt eddig rendőrségi ügye, Sherlock látni akarta az arcát. Hátha ez a korlátolt személyesség segíti egy kicsit őt az ügy megoldásában.

A gumikesztyűvel ügyetlenül félreseperte az áldozat haját, és maga felé fordította a fejét – szegény nő, hogyha élt volna, nem találta volna kellemesnek ezt a pozitúrát. Sherlock azonban hirtelen megmozdult, mintha áramütés érte volna.

– Mi az? – kérdezte John, aki barátja minden mozdulatát számon tartotta. Már várta, hogy elérkezzen ez a pillanat: a berobbanás, az aha-élmény, amikor végre összeáll minden, és ami után már nem tudják megmondani egymásnak, hogy ez eddig miért nem volt világos.

– Ismerem ezt a nőt – jelentette ki Sherlock részvéttelen hangon. – Karly Johnson – mondta aztán, miközben felfeszítette a hulla szemhéját, és belenézett a boci szemekbe, melyekbe legutóbb gyerekkorában nézhetett bele.

– Hogy ismeri? – kérdezte Lestrade. – Honnan? Csak nem valami bérgyilkos?

– Ugyan – pillantott rá fejcsóválva Sherlock –, nem kellene hirdetnie önmagáról, hogy ennyire nem ért semmit. – Lestrade lenyelte a békát, és gyorsan feljegyezte a nevet, melyet Sherlock mondott az imént. Legalább már azonosítani sikerült, gondolta optimistán.

Sherlock, amíg beszélt, végignézett újra a nőn: most egészen más szemmel nézte őt, mint eddig. Sok minden társult a fejében az ügyhöz; már nem csak az eddig felfejtett, de összeállni még nem akaró részletek, hanem sok emlék is, melyeket csak azért nem hessegetett el a fejében alakulni készülő térképről, mert abban reménykedett, a Karly-hoz fűződő emlékei, meg az, hogy egy kicsit mással is foglalkozik, majd hirtelen megvilágítják előtte az eddig érthetetlen részleteket.

– Betörés, robbantás – állt fel Sherlock, és hátat fordított az áldozatnak –, és egy hulla. – Nagy levegőt vett, megkerülte a földön fekvő nőt, és végül megállt John mellett.

– Aki nem tudni, hogy került ide – bólintotta John, és nem is tudta, milyen hatalmas tüzet gyújtott ezzel Sherlock fejében.

– Hát persze! – Hangosabban szólalt meg, mint szokott. – Persze, hogy nem tudta, hogy kerül ide. Nem értik? – nézett végig a társaságon.

– Ha felvilágosítana… – Lestrade csőrét mindig bökte, mikor Sherlock így beszélt, de mégis hálát adott az égieknek, hogy végre valami eredményre jutott.

– Karly – intett aztán a földön fekvő nő felé. – Karly volt a baba.

– A micsoda? – most már John sem tudta követni barátja gondolatmenetét.

– A baba – gesztikulált hevesen, és fel sem merült benne, hogy talán valami magyarázatot is kellene fűznie kijelentési mellé. – A babákkal azt csinálnak, amit akarnak. Felrobbantották ezt az épületet; természetesen előtte be kellett, hogy törjenek ide, hiszen el kellett helyezni a robbanóanyagot, fel kellett térképezni a helyet. Aztán idehozták Karly-t.

– De miért? – kérdezte Lestrade egyre idegesebben.

– Nem ez a tett helyszíne – nézett körbe Sherlock –, tehát nem is itt kell kutatnunk. A tett helyszíne az, ahol megölték őt – mutatott aztán a hullára. – Megfojtották – pillantott Johnra –, és elég amatőr munkát végeztek. Nyilván tudott valamit, amit nem kellett volna. Aztán, hogy eltereljék a figyelmet magukról, és a médiát egészen más felé irányítsák, felbérelték azokat a profikat, akik felrobbantották az épületet, és idehozták Karly-t. Itt kell keresgélnie – dobta aztán oda Lestrade-nek a tollat.

– Ez egy toll – jegyezte meg sután.

– Egy szélsőséges politikai párt tolla – lépett oda hozzá Sherlock. – Nézze meg a jelvény helyét – mutatta meg neki a határozott körvonalú fehér foltot. – Hagyják a fenébe ezt a helyet, és menjenek oda, ha eredményre akarnak jutni. Karly-t azért ölték meg, mert olyan dolgot tudott, amelyet nem kellett volna, és azért robbantották fel a helyet, majd azért hozták ide Karly-t, hogy eltereljék a figyelmet arról, ami ott folyik.

– Értem. – Lestrade feszülten figyelte a tollat, a tollon a fehér lenyomatot. Sherlock lehúzta a kezéről a fehér gumikesztyűt, Johnnal a nyomában a kijárat felé indult, és még utoljára odavetette Lestrade-nek:

– Dehogy érti.

*

– Sherlock – John óvatosan szólalt meg, mert attól félt, barátja a következő percben majd fogja magát és kimegy a szobából, amiért ő zavarni merészelte.

– Hm? – Nem pillantott rá, nem is mozdult meg. John ebből azt a következtetést vonta le, most bátran beszélhet. Odasétált Sherlockhoz, és helyet foglalt vele szemben a piros fotelben.

– Nem akar róla beszélni? – Ez már kimozdította Sherlockot a dermedtségből. Hogy nem akar-e róla beszélni? Mégis mit képzel John, mi ő, valami pszichológus?

– Már miért akarnék beszélni bármiről is? – tette fel végül homlokráncolva a kérdést.

– Meghalt valaki, akit ismert – bólogatott John. – Tisztában vagyok vele, hogy minden nap hullákkal veszi magát körül, de ez a nő – gondolkozott John a megfelelő kifejezésen –, szóval, mégiscsak az ismerőse volt.

– Nem ismertem – jelentette ki végül mozdulatlanul Sherlock. – Csak tudtam, hogy kicsoda.

– Olyan nincs – rázta meg John hitetlenül a fejét. – Hogy maga valakit ne ismerjen, akiről tudja, kicsoda.

– Nem értem, hogy mire akar kilyukadni. – Sherlock ismét barátjára emelte a tekintetét, és most még kevésbé értette, hogy mit akar tőle.

– Mindegy is – szusszantotta John elégedetlenül. Ismét eljutott odáig, hogy a kommunikáció módja galád módon a kommunikáció tárgya elé állt;a kettejük közti csatornán ez volt a zaj.

John fogta magát, és otthagyta barátját. Feltett szándéka volt, hogy még közli vele, ha valakivel beszélni akar, csak szóljon, ám az utolsó pillanatban ezt elvetette, és szó nélkül felment az emeletre.

Sherlock,amint egyedül maradt, körbenézett a szobában, felállt, és tett egy kört – tizennégy lépést – a nappaliban. Kinyújtóztatta a hátát, a nyakát, majd ismét visszaült a fotelbe. Keresztbe tette a lábait, az ujjbegyeit egymásnak döntötte, és igyekezett kizárni minden zajt, mely a Baker Streetről vagy John emeleten való szöszmötöléséből származott.

Lehunyta a szemét, és végigment a már jól ismert folyosón. Az elmepalotája egyetlen olyan ajtajánál állt meg, ahol a zár rozsdás volt, a kilincs nyikorgott: ide pakolt be mindent, ami felesleges volt, amit nem tudott felhasználni sehol, de sajnált kitörölni.

Sherlock legkisebb szobája volt lényegében a legnagyobb. Hogyha belépett oda hosszan visító ajtónyikorgás kíséretében, ott állt előtte Karly babaháza embernagyságban. Egy egész háza volt egy palotán belül – ez már valami, bárki megirigyelhetné.Ide pakolta be a haszontalan ismereteket; talán itt volt elraktározva az is, hogy a Föld forog a Nap körül, vagy fordítva… Mindegy is.

Sherlock becsukta maga mögött az ajtót – már nem hallotta John zajongását, az autókat a ház előtt, a fűtőtest ütemes kattogását. Csak az a teljesen ismeretlen gyerekhang maradt meg neki, melyet ő Karly-nak tulajdonított egykor: valami ismeretlen dallamot dúdolt újra és újra, de Sherlockot ez érthetetlen módon nem kergette őrületbe.

Besétált a házba – most ő volt a baba–, és végigment az első szobában. Antik szőnyeg, bordó függönyök. Olyan volt az egész, mintha egy régen játszott mozit pörgettek volna vissza a szeme előtt. Az apró – de mégis hatalmas – szekrénysoron könyvek sorakoztak. Mesék, melyeknek semmi hasznuk nem volt, de valamiért Sherlock még mindig dédelgette őket magában. Hátha egyszer még szüksége lesz rájuk.

Itt tényleg nincs semmi hasznos; Sherlock mindent ugyanolyan unalmasnak talált, mint gyerekkorában, mikor Karly megmutatta neki a babaházat. Semmi sem változott, itt még mindig nem lehet semmit sem csinálni.

Odament az ablakhoz, és megfogta a bordó függönyt. Poros volt, nehéz, durva szövésű. Behúzta azt az ablak egyik, majd a másik szárnyán is. Lassan átsétált a másik szobába is, ahol a diófa-színűre festett babaágy volt, a copfos baba ágya – az most üresen ásított felé, ezért itt is behúzta a függönyöket. Így tett minden apró helyiségben.

Erre már nincs szüksége, nem fogja használni. Karly-t sem akarja már többet hallani – azzal a kislány dúdolása megszűnt. Mintha előbb még ott lett volna, szinte meg lehetett volna fogni a hangot – ami nyilván butaság. Most viszont már nem tudta volna felidézni azt az ismeretlen, sosem létezett dallamot, melyet a kislány dúdolt.

Becsukta a babaház ajtaját is, és elindult, hogy a nagy, barna ajtón keresztül elhagyja a sosem használt helyiséget. A keze már a kilincsen volt, hallotta a vaspántok jól ismert nyikorgását, amikor még egyszer, utoljára visszapillantott a gyerekjátékra: az újra olyan apró volt, mint annak idején Karly szobájában. Már nem lehetett használni semmire sem.