III. nap # Hány ujjamat mutatom?

A történet címe: Hány ujjamat mutatom?

Szereplők: Sherlock Holmes, John Watson, GregLestrade, Mycroft Holmes, Mrs. Hudson

Kulcsszó: hógömb

Műfaj: (minimál)krimi, humor, általános (lélektani) dráma

Korhatár: 16

Figyelmeztetések: gyilkosság és enyhe csonkítás említés szintjén

Leírás: Egy krimi, aminek középpontjában nem a bűntények állnak, egy humoros történet, ahol a vicc a szarkazmusban merül ki, egy lélektani dráma, ami csak a felszínt kapirgálja. Ez mind, és egyik sem. Egy történet, amiben az emberségesség elsajátítása és a barátság elfogadása gyilkos páros.

Hány ujjamat mutatom?

A tél súlyos ködleple borítja London hajnali utcáit, a távolban egy hegedű sír a csillagtalan ég után egy párás ablak mögé zárva. Hamarosan mocorog a város, az újságkihordók és a tejeskocsik útra kélnek, a kóbormacskák előbújnak dobozvackukból, a zöldséges standokat felállítják a piacon. Az utcalámpák pislákolva kialszanak, ahogy a Nap komótosan utat tör magának az égboltra. Munkások sürgölődnek végig az utcákon, karácsonyi díszbe öltöztetik a ködös Albion szívét.

A melankólikus dallam nem pihent meg, sohasem, egyre csak dúdolta frissen költött énekét, melyet az álmatlan éjszaka idézett meg a tudatból az elemi síkra.

~¤~

A Baker Street 221B lakásának ablakából hajnali 3 óta nyüszített a hegedűszó.

Johnt az ablakából beszűrődő napfény ébresztette. Felült ágyában, egy jóleső nyögés kíséretében kinyújtózott, majd lábát papucsába bújtatta, füléből pedig kiszedte a füldugót, mire azonnal megrezgette dobhártyáját Sherlock hegedűjátéka. Már hozzászokott ahhoz, hogy barátja az éjszaka közepén csak úgy gondol egyet, és hangversenyterembe képzeli magát, miközben elveszve az időben és a hangjegyekben bámul ki a nappali ablakán. John nem tudta, hol járhat ilyenkor fejben, talán az oly híres elmepalotájában, de hogy a lakásukban nem, az biztos. Miután lassan, még mindig nem teljesen ébren kibotorkált a konyhába, hogy feltegyen egy adag vizet a teának, próbaképp odaszólt Sherlocknak, de az a füle botját sem mozdította. Mint mindig.

A húrok jajgató-nyöszörgése mellé becsatlakozott a vízforraló sistergő süvítése. John a konyhapultnak dőlve igyekezett kizárni fejéből a hangokat, de koncentrációját egy pillanat múlva éles kopogás zavarta meg. „Mit is ér egy zenekar ütős nélkül”, gondolta John, miközben az ajtóhoz lépkedett. Nem siette el. Korán volt még, és nem érzett magában erőt a túlzott kedvességhez. Miután kinyitotta az ajtót, nem érte igazán nagy meglepetés.

– Jó reggelt, Mrs. Hudson – köszöntötte a házinénit, igyekezve elnyomott egy ásítást.

– Jó reggelt, kedveském – csiripelte Mrs. Hudson. John irigyelte az idős hölgy reggeli frissességét és jókedvét. Ő képtelen a megszokott csésze teája előtt az összefüggő gondolatokra is, és még azután sem gondolta, hogy bármikor a nő nyomdokaiba léphetne az üdeségben. – Nem zavarnék ilyen korai órában, de miután hazafelé jöttem a Speedyből a reggeli péksüteményemmel, ezt találtam a bejárati ajtóban – mondta, és átnyújtott Johnnak egy nem túl nagy, piros díszszalaggal átkötött dobozt, majd azon nyomban sarkon is fordult. Mikor Mrs. Hudson eltűnt a lépcsőfordulóban, John csak akkor hajtotta be az ajtót, miközben összevont szemöldökkel méregette az egy tenyerén is elférő dobozt. A piros masnihoz egy fehér cetli volt tűzve, amin Sherlock neve állt, csupa díszes nagybetűvel. John a homlokát ráncolta. „Vajon ki küldhetett ajándékot neki, és miért nem adta át személyesen?” Megvonta a vállát, elvégre majd mindjárt úgyis kiderül, hogy ki a titokzatos ajándékozó.

Odasétált Sherlock mellé, aki időközben leengedte a hegedűt – pontban fél hatkor mindig elnémul a hangszer. John megköszörülte a torkát, és a másik férfi felé nyújtotta a dobozt. Egy pillanatig semmi reakció nem érkezett a váratlan küldeményre, majd egy alig észrevehető szemöldökfelvonás és összeszűkülő szempár utalt arra, hogy elnyerte Sherlock figyelmét.

– Mi ez? Tudtommal még nincs karácsony. És különben is, emlékezetem szerint tisztességes megállapodást kötöttünk a tavalyi incidens után, hogy nem élünk a kényszeres ajándékozás tradíciójával.

– Ezt nem én adom neked. Vagyis én adom, de nem tőlem kapod. Illetve tőlem… – John elharapta a mondandóját, mielőtt még inkább belecsavarodott volna az elhabogott szavakba. Hiányzott az agyának a reggeli teája, mint a királynőnek a kedvenc welshcorgija.* Végül lassan, szinte szótagolva csak annyit mondott: – Valaki küldte. – Azzal Sherlock kezébe nyomta a dobozt, és egy ujjal megpöckölte a címkét, jelezve, hogy kinek is szánták.

Sherlock megforgatta a kezében a titokzatos csomagot, aztán felemelte, megrázta, a füléhez tette, majd egy mozdulattal letépte a zöld rénszarvasmintás csomagolópapírt. Miután kinyitotta a sima fehér dobozt, először belenézett, persze úgy, hogy Johnnak esélye se legyen megkukkantania a tartalmát, még lábujjhegyre pipiskedve sem, majd egy elégedetlen szusszantással kiemelt egy hógömböt, aminek a közepében egy ezüstszín angyal kuporgott. A dobozban volt még egy üzenet is: Láttalak.

– Láttalak? Ez meg mégis mit jelent? – érdeklődte John, miközben a hógömböt forgatta a kezében, miután Sherlock megunta a nézegetését, és különösebb harc nélkül ki tudta csavarni a kezéből.

– Minden bizonnyal azt, hogy látott – felelte félvállról Sherlock, miközben leült a foteljébe egy találomra felkapott könyvvel a kezében.

– De csak jelent valami… valamispecifikusat, nem? És ki küldhette? – Johnt nem hagyta nyugodni a váratlan küldemény és a rejtélyes üzenet. Rossz előérzete volt.

– Valószínűleg az az öregasszony küldte, akinek a standja tele volt ostoba és ocsmány hógömbbel abban a giccses karácsonyi utcában, ahová tegnap volt olyan szerencsém, hogy elrángattál. Ez a gömb pontosan onnan származik.

– És annak mi köze ehhez? Ő miért küldött volna neked egy hógömböt?

– Mert véletlenül – nyomta meg a szót – lelöktem néhányat, miközben elhaladtam előtte – felelte Sherlock a száját húzva.

– Ez mikor történt? Nem emlékszem ilyesmire – vakarta meg a homlokát John, miközben próbálta felidézni az esetet.

– Ha emlékezetem nem csal, márpedig nem, akkor éppen a karácsonyfás és az angyalkás – ennél a szónál undorodó grimaszba húzódott az arca – sütőformák között voltál képtelen dönteni. Pedig elegendő lett volna, ha kikéred a véleményemet a problémát illetően, mertakkor röviden a tudomásodra hoztam volna, hogy vívódásod értelmetlen, mivel mindkét lehetőség abszolút felesleges és förtelmes.

John kikérte magának, noha csak magában. Sherlockkal nem volt értelme vitába szállni. Akkor is igaza volt, amikor nem. Így csendben a kandalló párkányára helyezte a hógömböt – nem volt szíve kidobni –, majd a konyhába vette az irányt, hogy végre elkészíthesse a reggeli teáját, amit már egy órával ezelőtt is követelt a szervezete.

~¤~

Karácsony napjára virradt, amikor újabb csomag érkezett. Ezúttal egyenesen a lakásuk ajtajának küszöbére. John ismét a kopogásra figyelt fel, de mire ajtót nyitott, már senki nem volt ott, csak a korábbihoz hasonló külcsínű doboz. Lehajolt érte, bevitte, majd letette a dohányzóasztalra, és a karosszékében előregörnyedve tartotta szemmel, míg Sherlock haza nem ért az aktuális nyomozói körútjáról. Amikor hallotta az ajtó nyitódásátés csukódását, anélkül szólalt meg, hogy hátra nézett volna: – Jött még egy.

Sherlock közelebb sétált, hümmögött egy sort, majd ugyanolyan barbár módon hámozta le a csomagolópapírt, mint az első alkalommal. Miután kivette a hógömböt, megint hümmögött, de ez a„valami felettébb érdekeset látok” hümmögése volt. John legalább tízféle Sherlock-hümmögést különböztetett meg. Onnan, ahol ült, nem látta, hogy ennek a gömbnek is ugyanaz van-e a belsejébe zárva, mint az angyalkásnak, de valószínűleg nem, mert máskülönben Sherlock már unottan elhajította volna magától.

– Valami érdekes? – kérdezett rá John kíváncsian, miután már nem tudott tovább nyugodtan csendben várakozni.

– Úgy is mondhatjuk – mondta Sherlock rejtélyesen, és amikor John felpillantott, egy izgalomtól vibráló szempárral találkozott. John tudta, hogy csak két olyan dolog létezik, ami kiválthatja ezt a fajta mániákusságot tükröző tekintetet. Az egyik, ha új hulla bukkan fel a környéken, s azzal együtt egy újabb megoldásra váró bűnügy, vagy pedig Lestrade felügyelő lőtt újabb bakot. Egyik sem nevezhető túl egészséges örömforrásnak, de hát Sherlock sem feltétlenül az empátiájáról volt híres.

A hógömb négyzetes talpa tompán koppant John előtt az asztalon, így végre ő is szemügyre vehette a tárgyat. Egy röpke pillantás is elég volt hozzá, hogy meglássa azt, aminek képét talán sosem fogja kitörölni emlékezetéből. Ez a hógömb valamivel nagyobb volt az előzőnél, de ami valóban mássá tette, az a tartalma volt. A folyékony térben lassan alámerülő műhópelyhek között egy hüvelykujj első ujjperce lebegett, akár egy torz mesébe illő léggömb, és valamiféle gumírozott, piros-fehér csíkos kötelékkel volt a gömbvilág talajához rögzítve. A köröm ciklámenlilára volt festve. John megbabonázottan bámulta az elborzasztó, ám egyben mindenképp érdekfeszítő látványt – ebben igazat kellett adnia Sherlocknak.

– Egy dolog érdekel igazán – törte meg az álmélkodó csendet Sherlock.

– Hogy kihez tartozhat az ujj? – kérdezett vissza John, szemét le sem véve a hógömbben ide-oda himbálózó-lebegő ujjpercről.

– Hogy hogyan került bele az ujj.

– Téged most komolyan ez izgat, Sherlock?

– Egy megcsonkított holttestet nem nehéz találni. Még Anderson is képes lenne rá. Feltehetőleg.

– Hívom Lestrade-ot – sóhajtotta John.

– Házhoz kiszállást kérj – szólt még oda Sherlock a válla fölött, miközben újra a hógömbnek szentelte áthatóan tanulmányozó figyelmét.

John még a telefonban vázolta a helyzetet a felügyelőnek, aki már akkor megosztotta vele a belső információt, miszerint három nappal korábban a karácsonyi vásár melletti sikátorban egy idős asszony holttestére bukkantak, akinek jobb kezéről hiányzott a hüvelykujj. Hogy biztosra menjenek, hogy az ujjperc sejthetően valóban a szóban forgó áldozathoz tartozik-e, Lestrade kocsiba ült, és bő negyed óra alatt meg is érkezett a Baker Street 211B-be.

– Látszólag megegyezik a körömfesték árnyalata az áldozatunk meglévő körmein található mintával – mondta Lestrade, miután közelebbről szemügyre vette az egyedi tervezésűhógömböt, majd rögtön el is csomagolta bizonyítékként. Miután megeskette Johnt és megvesztegette néhány átpasszolható üggyel Sherlockot, hogy ha még egy hasonló ajándék érkezik a címükre, akkor nem bontják fel, hanem azonnal hívják a Scotland Yard-ot, sietve távozott.

– Nos, úgy tűnik, ezzel megbukott a gonosz öregasszony elméletünk – zárta le a témát Sherlock, akit látszólag egyáltalán nem izgatott különösebben az ügy, majd magára kapta a kabátját és a sálját, és kisietett a csípős szélbe, hogy a délutánját a Hullaházban töltse a mikroszkópjai és tetemei felett.

~¤~

London utcáit továbbra is csak a zord szél járta át, az igazi hóesés még mindig váratott magára, a város fekete és szürke köntösét nem dobta le magáról. Az új év első napján a néhány eltévedt hópehellyel együtt érkezett a következő küldemény. Az üvegbúra alatt egy mutatóujj tornyosult, akár a Pisai ferde torony, és egy üzenetet is mellékeltek ezúttal, amin a következő mondat állt: Tegyük össze kezünket egy sikeres, eredményes új évért. Hogy ez mit jelentett igazából, azt nem tudhatták pontosan, de azt mindenki bizton állította, hogy várható még további meglepetés.

A középső ujj egyáltalán nem meglepetésszerűen,Sherlock születésnapján, január hatodikán toppant be. Üzenetet ezúttal nem kaptak, de az, hogy az elkövető ismerte a címzett születési dátumát, épp elég kényelmetlen és ideges érzéssel töltötte meg Johnt – Sherlock azonban ennek sem tulajdonított túl nagy jelentőséget; szinte semmivel nem lehetett ráijeszteni.

Ezután egy hosszabb csendes időszak következett. Újságon, leveleken és számlákon kívül semmilyen más küldeményt nem szállítottak a Baker Street 221B címre. Nem érkeztek csomagok, nem bukkantak fel újabb megcsonkított hullák a környéken. John azonban tudta, hogy a nyugalom csak időleges ajándék volt. Elvégre egy kezen öt ujj van…

~¤~

Február 14-én a dátum által hordozott romantikus tévképzeteket jelképezve egy gyűrűsujj felső két ujjperce érkezett a szokásos hógömbben, amiben ezúttal fehér hóutánzat helyett apró piros szívek kavarogtak. Egy valami azonban ennél is nagyobb változás volt. Egy hiba a gyilkostól. Gyaníthatóan egy szándékos hiba. Az üveggömb külsején egy jól kivehető ujjlenyomat törte meg a sima felületet.

Az ujjlenyomat a rendőrségi adatrendszerben egy már halott férfihez tartozott, ám a legutolsó lakcíme még aktív volt, nem költöztek halála óta új lakók a házba. Lestrade azonnal riadóztatta az egységét, és kivonultak a házhoz. Üres volt. Egy árva lelket nem találtak ott, csak temérdek hógömböt. Színeseket, törötteket, üreseket…

Sherlock és John is rövid időn belül megérkezett, hogy átvizsgálják a helyszínt, hátha valami olyan részletre bukkannak, ami a helyszínelők figyelmét elkerülte – ami ugyebár igen gyakran megtörtént, amit aztán Sherlock is előszeretettel hangoztatott újra és újra, amikor alkalma nyílt rá.

John vállalta, hogy megnézi a hátsó teraszt és udvart, amíg Sherlock a pincét kutatja át.Amikor közel fél óra múlva Sherlock hívta, hogy indulhatnak haza, mert a házban már nincs mit találnia, a mobilja az ütött-kopott hintaágyon billegett lassan előre-hátra.

Két nap múlva újabb hógömböt kézbesített Mrs. Hudson a lakásában fel-alá járkáló detektívnek. Sherlock azonnal felismerte a kisujjat. Johné volt.

~¤~

Eltelt négy nap… hat nap… egy hét… John sehol sem volt, Lestrade sem jelentett újabban felbukkant hulláról. Sherlock kívülről egy faragott márványszobor volt, ám belül tele volt repedésekkel és letört márványdarabokkal. Nem aludt, nem evett – csak ha Mrs. Hudson ráparancsolt és megfenyegette, hogy kalapáccsal töri össze az annyira szeretett koponyáját –, tekintete zavarosan ugrált ide-oda, még akkor is, ha ő maga mozdulatlanul feküdt hanyatt a kanapén.

Sokszor vetették már Sherlock szemére, hogy többet törődik magukkal a bűnügyekkel, mint az áldozatokkal. Hozzá nem értők nevezték pszichopatának – vagy épp szociopatának, épp mikor melyikhez éreztek kedvet –, lesajnálták és szánták azok, akik fontosabbnak tartották az emberbarát jellemvonásukat, mint a szakmájukat. Egy nyomozó feladata nem a hullákkal való együttérzés, hanem a tettes megtalálása és bezárása, hogy többet ne árthasson az olyannyira imádott makulátlan és jóságos embereknek. Sherlock rosszul volt ettől, és ha nem gyűlölte volna a citromos teánál is jobban a hányás gyomorfacsaró és torokmaró érzését, rendszeresen gyakorolta volna a tevékenységet a hétköznapi jelleggel.

Sherlock azonban nem volt minden élőlénnyel szemben érzéketlen – az embertárs kifejezést nem használta, ő nem közösködött, neki nem voltak társai, csak szövetségesei, egy házinénije és egy Johnja.

Hidegvérű profizmusa sosem hagyta még cserben. Nem akadt még London és környékén olyan ügy, amit nem oldott volna meg. Ám ezúttal cserbenhagyták kifinomult érzékei és megfigyelőképessége. Elmepalotájának kapui éles dörrenéssel becsapódtak előtte. Agya rükvercbe kapcsolt. Csak a meztelen plafont látta, amire a hajszálrepedések kibogozhatatlan úthálózata festett absztrakt mintázatot. Életében először sorsközösséget érzett a többi emberrel a földgolyón. Haszontalannak érezte magát.

Mielőtt a tehetetlenség végleg az őrület mindent elnyelő mocsarába taszította volna, a lakás ajtaja halk nyikorgással kinyílt, majd minőségi olasz bőrcipő kopogását hallotta a padlón.

– Minek köszönhetem zavarásod, Mycroft? – köszöntötte bátyját anélkül, hogy egy pillanatra is megmozdult volna szemgolyója a pislogás mellőzése miatt meglehetősen száraz szemgödrében.

– Szánalmas látványt nyújtasz, öcsém – érkezett a szintúgy szívélyes üdvözlés. – Bevallom, kissé aggódtam, hogy a jó doktor távollétében foszladozó tetemed szomorú látványa fogad majd, miután beléptem az ajtón. De mint látom, még életben vagy. Noha a lakásban terjengő szag alapján más ítéletet hoztam volna – tette még hozzá egy úrias fintor kíséretében.

Sherlock az elhangzottakra nem reflektált szokásos csípősen kioktató stílusában, és mozdulni sem volt hajlandó. Mycrofteközben kimért léptekkel az ablakhoz lépett, hogy kinyissa azt, s a beáramló friss hűs levegő útjába állt, hogy lehetőleg fuldoklás nélkül lélegezhessen a lakásban tartózkodása ideje alatt.

– Mellesleg a nikotintapasz nem segít többet az agymunkán a halántékon való alkalmazásmódszerrel.

– Ahogyan az állandóan magadnál hordott esernyő sem űzi el a viharfelhőket – vágott vissza Sherlock fáradt és közönyös hangon, majd még motyogva hozzátette: – Kiváltképp nem tél közepén, szikrázó napsütésben.

– Ah, a brit időjárás oly szeszélyes és környezet-ignoráns, mint te, kedves öcsém – felelt Mycroft Sherlock szerint túl élénken a nyomorúságos John-mentes helyzetéhez mérten. – Nem árt, ha az ember felkészül minden eshetőségre.

– Akkor lassan felkészülhetnél a távozásra is – morogta Sherlock a szokásosnál kissé ellenségesebben. – Elapasztod a gondolataimat és értékes perceket rabolsz az időmből.

Mycroft még pár pillanatig nézte öccse mozdulatlan alakját, majd miután megbizonyosodott róla, hogy több szót az MI6 szakemberei sem húznának ki belőle, halkan a távozás mezejére lépett.

– Meg kell találnom Johnt – motyogta az orra alatt Sherlock az immáron üres nappaliban, miközben újabb nikotintapaszt helyezett fel az alkarjára.

Nem volt még olyan, hogy ne oldott volna meg egy ügyet. Soha. Most azonban sorsára hagyta az agya. Először Johnra volt dühös, amiért felelőtlen volt, és elraboltatta magát. Aztán magára, amiért nem tudta megtalálni. Aztán megint Johnra, amiért engedte, hogy Sherlock befészkelje magát az életébe, hogy megszokjon ott, hogy John jelenléte szükségessé váljon az életében. Az érzelmek nem függhetnek össze a logikus gondolkodással. John megbénította a barátságával.

~¤~

Amikor üres tekintettel az utcákat rótta, hátha megpillant valami jelet, ami a megoldás kulcsa lehet, végig olyan érzése volt, mintha követnék… mintha figyelnék minden egyes lépését. Végül a paranoia és az alváshiány számlájára írta fel a furcsa érzést.

A nyolcadik napon aztán újabb csomag érkezett. A nikotintúladagolásra fogta ujjainak remegését, miközbenóvatosan kibontotta a dobozt.

A hógömbben egy kulcs volt, a talapzatára ragasztva pedig egy rejtvény-vers.

Ha kulcsod nem illik a zárba,

az ajtót fordítsd hát irányba;

otthonod vár rád a múltban,

egy felrázott fantazma világban.

Kétszer kellett elolvasnia, mire az elmúlt napokban eltompult agya összerakta a képet. A kandallóhoz rohant, majd lekapta a párkányáról az első hógömböt, amit még John tett oda valamiféle humánus szentimentalizmusból kifolyólag. Vagy valami ilyesmi. Darabos mozdulattal megrázta a gömböt, mire az apró fehér szemcsék felemelkedtek, felfedve ezzel egy kis betűvel írt, de jól olvasható címet. Gyorsan előkapta zakózsebéből a mobilját, és a másodperc töredéke alatt ütötte be az SMS szövegét.

3 PearmanSt

Lambeth, London SE1 7RB

Pontosan tizennégy másodperc múlva a telefon pittyent a kezében.

Új üzenet érkezett.

Feladó: Scotland Yard-i Rém

Megnyit.

Úton.

~¤~

Mire Sherlock a helyszínre ért a kaotikus londoni taxizás után, John sérülését már a medikusok látták el, miközben egy rendőrfelügyelő kérdezte ki a történtekről. Sherlock nem ment közelebb. Bár többnyire sportot űzött abból, hogy mások útjába kerüljön, hogy felbosszantson minden létező embert a környezetében – hol tudatosan, hol természetéből fakadóan észrevétlenül –, most csak távolról figyelte az eseményeket, várva Johnra, hogy odasétáljon hozzá, hogy közelről, saját szemével lássa, valóban nincs baj.

– Túléltem – mondta John elkínzott fáradtsággal a hangjában, egy reszketeg, pillanatnyi félmosollyal a szája sarkában, mikor végre odaballaghatott barátjához. Látta Sherlockon, hogy próbált nyugodt maradni, de azt az óvó, fejtetőtől talpig étvizsgáló röntgensugár tekintetet, ami biztosította afelől, hogy jól van, vagy legalábbis a helyzethez képest jól, nem tudta előle elrejteni. John lehajtotta a fejét, mintha csak ügyetlenül a cipőfűzőjét tanulmányozta volna, hogy be van-e kötve, csak hogy a másik ne láthassa, ahogy ajkai felfelé görbültek. A kellemes hallgatás azonban nem tartott sokáig.

– John! – kiáltott fel hirtelen Sherlock, a szívbajt hozva az orvosoktól kapott plédbe csomagolt barátjára. – Csak most gondoltam igazán bele, hogy mennyire borzasztó, ami veled történt.

– Igen, csak most? – kérdezett vissza John felhúzott szemöldökkel és enyhe szarkazmussal a hangjában, de a másik mintha meg sem hallotta volna. Nem is csoda. Sherlock immunis a szarkazmusra.

– Szörnyűségesen kegyetlen, brutális erőszak nemzetünk jelképes tevékenysége ellen – kezdte nagy komolyan, sötét tekintetében szinte tényleg valós borzalom tükröződött. Egy percre a távolba révedt, John pedig esküdni mert volna, hogy épp az elméje által lefestett horribilis képet képzeli maga elé, amit talán végre vele is megoszt majd, ha tudata visszaszáll a jelenbe, s legfőképp a Földre. – Mégis, hogyan teázol majd ezután nobilis brit úriember módjára?

John pislogott egyet, majd kettőt, képtelenül elhinni, hogy menekülése után alig néhány perccel a másik legnagyobb problémája az, hogy ő nem tudja majd hiányzó testrészének köszönhetően nemesi kecsességgel kipeckelni a kisujját, miközben a reggeli, a tízórai, a délutáni és az elalvás előtti teáját szürcsölgeti.

– Tudod, mit, Sherlock? A bal kezem még tökéletesen ép. Mind teázáshoz, mind ahhoz, hogy behúzzak neked egyet.

– Ugyan, John, a testmagasságod, vagy helyesebb, ha inkább úgy mondjuk, alacsonyságod, egyértelműen megakadályozna a pontos és megfelelő szögben bevitt ütésben.

– Igen? Nos, ha ragaszkodsz hozzá, lentebb is célozhatok – húzta ki magát John felpüffeszkedve, próbálva még számára is észrevétlenül növelni testméretén a burkolt, ám egyáltalán nem szándékos sértés hallatán.

– Már miért ragaszkodnék? – kérdezett vissza Sherlock az értetlenség minden komolyságával, mintha nem ő lenne pontosan az abszurditás mintaszobrának megtestesítője a jelen beszélgetés résztvevői közül.

John még néhány pillanatig kifejezéstelenül meredt az emberiség legfrusztrálóbb, s egyben legzseniálisabb őrültjére, majd csak beletörődően megrázta a fejét, és összébb húzta magán a sokk-takarót, ahogyan azt drága barátja nevezte el felettébb ötletesen. Az embernek ugyanis lehet számos barátja, de csakis egy Sherlockja, és John semmi pénzért le nem cserélné egy kevésbé az agyára menő példányra.

És hogy ki volt a gyilkos zaklató, és hogy mi volt a célja? Nos, csak annyit lehetett megtudni a John fogsága alatt vele megosztott információkból, hogy az egyén egy közel húsz éve a világot járó igazságosztó sorozatgyilkos volt, aki a saját gyilkolási vágyát azzal igyekszik kiváltani a felsőbb hatalmak mindent látó szemében, hogy a gyilkos természetének áldozatul esett életeket egy jobb cél, a tanítás oltárán ajánlja fel lelkének felszabadításáért. Sherlockot egy rossz gyerekként látta, aki tiszteletlen nemcsak a számára idegenekkel, hanem a barátaival is, és aki úgy gondolja, hogy körülötte forog a világ… Amikor John ehhez a részhez ért a beszámolójában, Sherlock a szavába vágott: – Nem, John, már tudom, hogy erre a számomra felettébb haszontalan kérdésre az asztrofizikailag helyes válasz a Nap; nincs ehhez szükségem önjelölt pszichopata tanárokra, itt vagy nekem te.

Vége

* II. Erzsébet brit királynő Monty nevezetű kutyája, aki 2012-ben elpusztult, ám még a londoni nyári olimpiai játékok megnyitóján együtt szerepelt gazdájával és Daniel Craiggel a James Bond-jelenetben