Szereplők: Sherlock
Holmes, John Watson, Mrs. Hudson, Mike Stamford, Mycroft Holmes
Műfaj: novella,
romantikus, hurt/comfort, kaland, misztikus, urban fantasy
Korhatár: 16 év
Figyelmeztetések: slash, szereplő halála, őrület, AU,
OOC karakterek
Leírás: Az
embernek nehéz megtalálni az egyensúlyt az életében, pláne, ha a szálak
összekuszálódni látszanak. Vagy éppen kiegyenesednek? Az élet bonyolult.
Megjegyzés: A harmadik
évad után játszódik, de Watsonnak nincs felesége. A Deani erdő egy létező hely.
Forrás: Wikipédia
Összekuszálódó
szálak
Szeretem
a vasárnap reggeleket. Áradó nyugalom vesz körül. Újság és kávé. Nem, ez így
nem teljesen jó megfogalmazás, mert Sherlock megint a szerkentyűivel „játszik”.
De ezt már, mondjuk úgy, megszoktam. Illetve, nem, nem és nem! Inkább a
hegedűjén játszana, hogy a fene enné meg!
−
Sherlock!
−
Igen, John?
Negédes
ártatlanság. A falra mászom tőle.
−
Tudnál egy kicsit halkabban bíbelődni a kütyüjeiddel?
−
Csak nem zavar?
Gúnyosan
mosolyog, én pedig ettől robbanok. A kávéscsészét erősebben csapom az asztalra,
mint kéne, miközben felpattanok, és a földhöz vágom az újságot.
−
Sherlock, miért… − A fejembe fájdalom nyilall, ami megakaszt, és érzem magamon
Holmes átható, várakozó tekintetét, de nem tudom folytatni, illetve már nem is
igazán akarom.
Elindulnék,
hogy felmenjek a szobámba, de ekkor egy bátortalan kopogás hallatszik az ajtón.
−
Igen! – szólunk ki egyszerre.
Mrs.
Hudson lép be tétovázva.
−
Zavarok?
Szúrós
tekintettel nézek rá, viszont Sherlockot ez is csak szórakoztatja.
−
Nem zavar, Mrs. Hudson. Segíthetünk valamiben? – villant rá egy megnyerő
mosolyt.
Megrovón
nézek Holmesra, mire Mrs. Hudson belekezd.
−
Találtam egy levelet a bejárati lábtörlő alá csúsztatva. És…
−
Mrs. Hudson, ma nincs posta – szakítom félbe türelmetlenül.
−
Valóban nincs, Doktor Watson – helyesel. – Nincs rajta feladó, csak az ön neve
– nyújtja felém a levelet, de Sherlock megelőz, és kikapja a kezéből.
−
Sherlock, mi… − Minden teketória nélkül feltépi a borítékot, a formálódó düh
pedig belém fojtja a szót.
Inkább
csendben maradok, mert felesleges bármit is mondani, úgysem hallgatna rám. Mrs.
Hudson közben elköszön és magunkra hagy. Én meg csak figyelem Sherlockot,
akinek a szeme gyorsan jár oda-vissza a papír felett; többször is átfutja a
levelet, aztán felnéz és komolyan így szól:
−
Holnap utazunk.
−
Hová? – kérdem, mire ideadja a levelet.
−
Mike? De hát mit keres ő a Deani erdő szélén? – kérdezem, miután átfutottam a sorokat.
−
Ezt fogjuk kideríteni. Csomagoljon meleg ruhát – vált vissza direkt magázásra,
amit tudja, hogy utálok. − Az időjárás ebben az időszakban igen zord arrafelé –
figyelmeztet, majd a szobájába trappol, otthagyva engem a gondolataimmal.
De
hát mindig ezt teszi.
***
Másnap
kora reggel már a vonaton zötykölődünk.
−
Nem fér a fejembe, hogy mi történhetett Stamforddal – nézek Sherlockra, aki
elgondolkodva bámul ki az ablakon. Erre rám néz, de egyelőre láthatóan semmi hozzáfűznivalója
nincs a dologhoz, így folytatom: – A bárban legutóbb azt mesélte, hogy elutazik
egy időre, de nem gondoltam, hogy kiköltözik egy erdőszéli házba. Ráadásul ezek
a zabvaros mondatok holmi fehér szálakról és áttetsző, vibráló, suttogó
jelenésről. Mi a véleményed? Sherlock? Sherlock? Nem hiszem el, hogy elaludt.
Duzzogok
még egy darabig, aztán csak figyelem. Holmes arca ilyenkor békés, olyan, mint
egy ártatlan kisfiú. Ölelni és szeretni való. Hogy mi? Na, nem, ezt nem gondolhatom! Idegesítő és beképzelt.
Álmodik.
Mióta visszajött és újra képbe került Moriarty, azóta sokszor álmodik,
általában rosszat. Hallom éjszakánként, és olyankor sajnálom, hiszen ezeket az
álmokat senki sem érdemli. És noha egyet sem osztott még meg velem, tudom, hogy
szörnyűek; szinte most is hallom a kiáltásait, pedig csak horkant egyet, és
jobban összehúzza magán a kabátot.
Mikor
meglátom, hogy egy kósza tincs hullott a szemébe, felállok és felé lépek. Kezem
megindul a homloka felé, ujjaim lassan megrándulnak, mikor majdnem elérik,
aztán hirtelen megszakítom a mozdulatot. Nem
lenne helyes! Mi ütött beléd, Watson!
Elfordulok
tőle, és úgy döntök, jobb lesz egy kicsit távol lennem tőle. Minél messzebb,
annál jobb, csak hogy az ehhez hasonlatos gondolatokat mélyre űzhessem.
***
Gloucesterbe
érve fogunk egy olyan taxit, ami szállít utasokat a város külterületeire is. A
taxis már kapásból az agyamra megy. Nem szívesen vinne Mike házához minket, de
a pénz rögtön kéne neki.
−
Mi félni valónk lenne? Az csak egy erdőszéli ház, nem szellemkastély – szegezem
neki a kérdést, amikor nagy nehezen mégis elindulunk.
Sherlock csak az egyik szemöldökét húzza
feljebb, de látom rajta, hogy feszülten várja a fickó válaszát.
−
Az az erdő átkozott, többen tűntek el ott az utóbbi időben. A barátjuk pedig
tanulmányozza azokat az izéket, pedig inkább haza kéne mennie magukkal együtt a
biztonságos Londonba, és nem bolygatni őket – érkezik a sejtelmes válasz, ami
csak még jobban feldühít.
−
Badarságokat beszél, nincs ott semmi, ugye, Sherlock? – A kérdés végére már nem
vagyok annyira bátor, ezért várom, hogy a detektív megerősítse
szkepticizmusomat.
−
Majd meglátjuk, ha odaérünk, drága Watson. – Tekintetében most semmi gúny
nincs, inkább komolyság, ami meglep, sőt az is, hogy nem kezdte el már a
vonaton ecsetelni az ügy kimeneteleit, hanem többnyire hallgatott. Fogalmam
sincs, mi járhat a fejében, és ez aggaszt.
Az
út hátralevő részében nem esik szó köztünk, a sofőr néhány idegesítő cirádáját
kivéve, ami a Deani erdő átkozottságát részletezi. Már épp rászólnék, mikor
egyszer csak megáll, és erre már Holmes is kikeveredik elméje belső
szentélyének ködéből.
−
Miért álltunk meg? – szegezi a taxisnak a kérdést.
−
Eddig hoztam magukat. Ennél tovább nem vagyok hajlandó menni. Két mérföldet
kell megtenniük tovább egyenesen, aztán lesz balra egy földút, ott kell letérniük,
el sem fogják téveszteni.
−
Mi?! – támadok neki. – Nem erről volt szó!
−
Már pedig én nem megyek tovább – erősködik.
−
De…
−
Kiszállunk, John – rendelkezik Holmes. – Ez a magáé – adja a taxisnak a
megbeszélt összeget.
Látom,
hogy felesleges ellenkeznem, ezért csak bosszúsan horkantok egyet, és követem
őket a csomagtartóhoz, hogy kivegyük a csomagokat.
−
Két hét múlva ide jöjjön értünk – kéri Sherlock, amire a taxis rábólint.
Aztán
a bőröndjeinket felnyalábolva otthagyjuk. Út közben végig mérges vagyok
Holmesra, hogy csak így ennyiben hagyta a dolgot, így nem szólok hozzá, hanem
csak magamban puffogok, amin ő láthatóan újfent jól szórakozik.
***
Stamford
kitörő örömmel üdvözöl. Bár én annyira nem örülök a viszontlátásnak, de azért
jól meglapogatom. Sherlock csak biccent felé egyet, a kellemetlen üdvözlési
formulák végül is az én asztalom, nem az övé.
−
Nem gondoltam, hogy eljöttök – kezdi Mike, miközben azért Sherlocknak is
megszorítja a kezét.
−
Elvégre barátok vagyunk, vagy nem? – kérdez vissza komolyan Sherlock.
Mégis, mióta
mondja ezt ki ilyen nyíltan Sherlock? Talán lemaradtam valamiről?
−
Gyertek – invitál be házigazdánk. – Egy szobában lesztek. Ugye nem probléma? –
kérdezi kissé pironkodva, miközben a szállásunk felé vezet a házban, át a
konyhán. – Ez az én szobám – mutat balra −, ez pedig a tiétek – nyitja ki a
jobboldali ajtót a folyosón. – A folyosó végén van a fürdő és a mosdó.
Pakoljatok ki nyugodtan, addig elkészítem a vacsorát – fejezi be, aztán
magunkra hagy.
Nem
bírom már tovább, így szinte azonnal a barátomnak szegezem a kérdést, ami a
levél olvasása óta ott motoszkál a fejemben.
−
Mi ütött beléd, Sherlock? Csak nem hiszel az emberek dajkameséiben? Ugye nem,
Sherlock? – kérlelem, mert nem tudom elhinni, hogy egy ilyen racionális embert
bármi is megingathat.
−
Nem igazán vagyok semmiben biztos, John. Amióta Ő visszatért, nem. – Leroskad
az egyik ágyra és a hajába túr.
−
Csak nem gondolod, hogy Moriartynak köze van ehhez?
−
Nem tudom, John! – ordítja felpattanva. – El ke… El kellett jönnöm onnan,
érted? Megmérgezett ott mindent, mindenütt ott volt, el kellett jönnöm.
−
Szóval te nem segíteni akarsz, hanem csak menekülsz! – Én is ordítok, mikor
megértem, hogy számára tényleg nem számít magán kívül senki és semmi.
Kétségbeesetten
néz rám, de most nem tud hatni rám vele, inkább otthagyom és csatlakozok
Mike-hoz a konyhában.
***
Sherlock
természetesen nem jelenik meg vacsoraidőben. Most biztos megsértettem a
büszkeségét, de nem is baj, legalább kibeszélgethetem magam a jó öreg
Stamforddal. Megterítjük az asztalt, majd megvacsorázunk, aztán egy jó vörösbor
mellett beszélgetni kezdünk.
−
Miért döntöttél úgy, hogy ide költözöl? – teszem fel az engem legjobban érdeklő
kérdést, mikor a régi iskolatársakról másfelé terelődik a szó.
−
Úgy gondoltam, ideje eltávolodnom egy időre a nagyvárostól, így először
egyszerűen leutaztam a bátyámékhoz vidékre, de még az is zsúfoltnak tűnt, így
amikor egy barátom elmondta, hogy kiadná a Deani erdő mellett lévő házát, nem
haboztam. Mindig is szerettem volna a természetet tanulmányozni, John, és most
itt a lehetőség. És ezek a lények minden tanulmányozással töltött percet
megérnek, majd te is meglátod, John! – Egyszerűen átnyúl az asztalon és
megragad. A lendülettől a poharam tartalma rám borul. Rögtön hátra akarok
ugrani a megszállott tekintetét látva, de nem ereszt, hanem folytatja. – Fehér
szálakat hagynak maguk után, és fénylenek, fényesen áttetszőek, suttognak… csak
suttognak, John! Hívnak engem!
−
Mike! Eressz! – parancsolok rá megtalálva végre a hangom.
Egy
pillanatig még szorítja a karom, aztán, mint aki álomból ébred, kábán elenged.
−
Lefekszem – mondja hirtelen, és magamra hagy.
Megkövülten
ülök a helyemen még mindig az előző jelenetsor hatása alatt, rettegve a
holnaptól.
***
Már
egy hete itt vagyunk, de se híre, se hamva nincs semmilyen szálaknak és
lényeknek Mike pedig egyre megszállottabban viselkedik. Érthetetlen suttogó
lényekről beszél, maga elé motyog, mintha valakihez intézné a szavait, akik nem
mi vagyunk.
−
Mégis, hová megyünk? Nincs itt semmi! – fakadok ki újfent, ahogy már megint a
szokásos műsort előadva vezet egyre beljebb az erdőbe. – Sherlock, mondj már
valamit! – Az ideérkezésünk óta csak akkor szólok hozzá, ha szükséges, habár
próbált bocsánatot kérni, de nem hagytam neki.
Itt
most a detektívre van szükség, a tiszta gondolkodású, hűvös lángelmére, de
ehelyett most a paranoiás Sherlockkal van dolgom, akivel nem lehet mit kezdeni.
Aztán mégis meglep, mikor nagy kegyesen válaszol a felkiáltásomra.
−
Miattad vagyok itt, John – mondja a szemembe nézve, komolyan.
−
Miattam? Hogyhogy miattam? – kérdezem. Már megint elvesztettem a fonalat. –
Sherlock?
−
Nem érdekes – mondja. – Majd rájössz – suttogja titokzatosan, ami felpaprikáz.
−
Sherlock, te most direkt szórakozol velem?
−
Lehetséges. Menjünk, még a végén lemaradunk Stamford lényeiről.
−
Még hogy lemaradunk? Sherlock! – kiáltok utána hitetlenkedve.
−
Természetesen nem hiszem, hogy valóban földöntúli lények tanyáznának itt.
Valószínűleg valaki tréfát űz az itteniekkel. Mi pedig meg fogjuk találni, ki
az, de addig is követnünk kell Mike-ot, mert csak így találhatunk bármiféle
bizonyítékot – magyarázza.
−
Lehet benne valami, de a hideg kiráz ettől a helytől – lépek mellé.
−
Itt leszek mindvégig melletted, John. Történjen bármi. – Hirtelen odalép és
megszorítja a kezemet, komolyan néz rám, mint aki valóban így gondolja.
−
Sherlock?
Kirobban
belőle a nevetés, a kezembe kapaszkodik, én meg kirántom az ujjai közül, és az
arca felé lendítem, de elugrik, mint egy pajkos kölyök a nevelője elől, és
Stamford után rohan. Összezavarodom. Ez
most mi volt? Aztán megrázom a fejem, erre most nincs idő, és utánuk
eredek.
***
Aztán
másnap vacsorakor minden megváltozik. Sherlock a mondat közepén elhallgat, és
hirtelen feláll; meredten bámulja az ablakot.
−
Sherlock? – lépek mellé. Követem a tekintetét, de nem látok semmit. – Megint
gúnyolódsz velem, igaz? – kerít megint hatalmába a düh, de aztán egy álmatag
hang lelohasztja a bennem dúló lángokat.
−
Itt vannak, John. Lebegnek… Kecses… kecsesen szárnyalnak. Fonalak lógnak le a háztetőről…
ez… ezüstös fehérek. – Ez nem lehet Sherlock, az én racionális barátom, aki
mindenre talál magyarázatot. Ez
képtelenség!
−
Már ő is látja őket, John! – kiált fel áhítattal színezett hangon Mike. –
Hamarosan te is fogod!
−
Nem! Az teljességgel kizárt! Itt mindenki megőrült! Nincs ott semmi! – kiabálom
türelmemet vesztve. – Sherlock, térj magadhoz! – utasítom, miközben megrázom a
vállát, de nem néz rám, hanem csak továbbra is az ablakra meredve suttogja
korábbi zavaros szavait.
−
Lassan kerítik a hatalmukba az ember agyát, John, és utána nem akarsz mást,
csak közéjük tartozni – magyarázza Mike, de majdnem olyan álmatagon beszél,
mint Holmes, így egy szavát sem tudom komolyan venni. – Elmentek – mondja
hirtelen, és Sherlock ezt a pillanatot választja, hogy a karomba ájuljon.
***
Az
ágya mellet ülve hallgatom, ahogy motyog álmában. Lázas, az arca olyan forró,
hogy a vizes rongyot is szinte átégeti. Még soha nem láttam Sherlockot
betegnek, pláne nem ilyen állapotban.
−
Jelenés… fehér… gyönyörű… − suttogja ezeket a szavakat újra és újra, én pedig
imádkozok az összes élő és holt istenhez, hogy a lázcsillapító hasson végre, és
aludjon.
Csak
nézem meggyötört arcát, és fogalmam sincs, mit tehetnénk. Itt kell hagynunk ezt
a helyet, méghozzá minél hamarabb. Mikor jobban lesz, ráveszem, hogy menjünk
haza, nem számít, mibe kerül.
Épp
jobban elhelyezkednék a széken egy hosszú virrasztáshoz, amikor hirtelen felül,
én pedig megdermedek.
−
Olyan jó, hogy mindig mellettem vagy, John – hajol közelebb hozzám; most
meglepően tiszta a hangja, de a tekintete homályos az éjjeli lámpa fényében.
Kezei
a nyakam köré fonódnak, aztán még közelebb hajol az arcomhoz.
−
Sherlock? – húzódnék hátra rémülten, de nem hagyja, hanem ajkait az enyémre
tapasztja.
Nyelve
akadálytalanul hatol be a csodálkozástól félig elnyílt számba, aztán játékos
puhatolózással felfedezi azt, én pedig aléltan hagyom. Mire felocsúdok, és
ellökném magamtól, ismét elájul.
Reszketve
fektetem vissza az ágyba és takarom be. A testemben hirtelen keletkezett vágy
orrszarvúként dübörög végig a testemen, és követeli a folytatást.
−
Nem! – ordítok fel, és kirohanok a szobából, egyenesen a fürdőbe.
Kapkodva
dobom le magamról a ruháimat, majd állok a zuhany alá, hogy eltűntessem vágyam
ágaskodó nyomát.
− Ő a barátod! Nem
teheted ezt!
– ostorozom magamat gondolatban.
Homlokomat
a hűsítő csempének döntöm, és próbálok lehiggadni, ami nem megy könnyen, de
amikor végre már nem remegek, elzárom a csapokat, és kikapva egy tiszta
törülközőt a tartóból, megtörülközöm, aztán a ledobott ruháimmal visszaóvakodok
a szobába, és átöltözöm. Sherlock ugyanolyan állapotban van, ahogy hagytam, de
nem ülök vissza mellé, csak ellenőrzöm, majd kicserélem a borogatást a homlokán,
aztán egy újsággal kiülök a nappaliba, és próbálom elterelni a gondolataimat a
történtekről.
***
Másnap
arra ébredek fel a kanapén, hogy nagy fájdalom nyilall a hátamba. Kótyagosan
felkecmergek, majd hirtelen eszembe jut minden, és már indulok is a szobánk
felé, de egy ismerős, hűvös hang megállít.
−
Jó reggelt, John!
−
Sherlock? Te… Jól vagy? – kérdezem, ahogy meglátom a fotelban ülve, kávét
kortyolgatva, mintha a láz és ájulás… csók… nem is lett volna.
−
Köszönöm kérdésed… Remekül. Bár mondanom sem kell, mindenre emlékszem – emeli
rám szürke tekintetét, miközben ajka felfelé rándul.
−
Mindenre?
−
Zavarban vagy, John?
−
Sherlock… öhm… ugye tudod, hogy ez nem ismétlődhet meg még egyszer? – kérdezem
komolyan nézve a szemébe.
−
Ó! – felpattan, lecsapja a csészét a kisasztalra, és látom, hogy a tekintete viharszürkére
vált. – Vegyen kabátot, Doktor Watson. Indulunk!
A
kabátját felkapva a karfáról, elviharzik. Már megint ez a magázás. Nem értem,
mi baja, mert csak az igazat mondtam. Nem
történhet meg még egyszer. Nem.
Mire
felveszem a kabátomat, Stamford is előkerül. Énekel, de nem tudom meghatározni,
milyen nyelven. Különös.
−
Keressük meg Sherlockot – mondom elég hangosan ahhoz, hogy átjusson az éneklés
hangjain.
Bólint,
és tovább dúdolva követ. Viszont Holmest nem kell keresnem, mert rögtön
meglátom. Egykedvűen toporog az udvaron az erdőt bámulva. Mikor észrevesz, egy
fintor kíséretében elfordul. Lehet, hogy megbántottam, de tényleg nem lehet
annak a dolognak folytatása. Nem akarom szó nélkül hagyni a duzzogását, de mire
megszólalnék, Mike megelőz.
−
Eddig nem találtuk meg a világukba vezető átjárót, de ma érzem, hogy megleljük
azt a hidat – lép közénk.
−
Menjünk! – vágja rá azonnal Sherlock, és elindul Stamford után, én pedig a
fejemet rázva követem őket.
Nem
hiszek abban, hogy bármit is találnánk, Sherlock rosszullétére is biztos van
más magyarázat, gondolom, miközben haladunk egyre beljebb a ködös erdőbe.
Aztán
egyszer csak felragyog Stamford szerencsecsillaga, mert valami szokatlanra
leszek figyelmes a szürke derengésben.
−
Nézzétek! – mutatok előre a fák közé.
Mindketten
felzárkóznak mellém, és a kezem irányába néznek, aztán Mike felkiált.
−
Megtaláltad, John! – vereget vállon lelkesen. – Az a híd!
Mind
közelebb megyünk, és a világ legképtelenebb hídja bontakozik ki előttünk. Olyan
kacskaringós, mint egy hullámvasút; kétlem, hogy bárki a valóságban ilyet tudna
építeni. De ha nem ember építette, akkor az Mike képtelen teóriáját támasztaná
alá.
−
Ez nem lehetséges – adok hangot a gondolataimnak.
−
Mégis itt van előttünk, John – szólal meg Sherlock a reggeli szóváltásunk óta
először.
Szemében
ugyanaz az áhítat tükröződik, mint az este. Ez egyáltalán nem jelent jót.
−
Szerintem mennünk kéne – vetem fel, de akkor meglátom, hogy Stamford a hídra
lép, Sherlock pedig követi.
Egy
pillanatra ezüstös jelenés villan az agyamba, majd furcsa, suttogó hangokat
vélek hallani, amik ugyanolyan nyelven énekelnek, mint Mike reggel. Kísérteties
és hátborzongató.
Minél
hamarabb ki kell tisztítanom az elmémet, ezért megrázom a fejem, és arra
koncentrálok, hogy kiűzzem ezt a lényt a gondolataim közül.
−
Takarodj! – kiáltom.
Nem
hinném, hogy ez hatott volna, de a következő pillanatban már nincs ott, ám akkor
egy kiáltás hasít a levegőbe.
−
John, segíts! – Sherlock hangja kétségbeesetten szól.
Tekintetem
még mindig homályos, hirtelen nem is látom, de aztán kitisztul, és csak annyit
fogok fel, hogy Stamford a víz fölött lebeg, mintha valami felemelte volna,
Sherlock pedig reménytelenül rángatja.
−
Ne engedj neki, Mike! El fog emészteni! Gyerünk, koncentrálj és maradj velem! –
ismételgeti Sherlock.
Közben
én is melléjük érek. Megragadom Stamfordot, aki rúgkapál, és nem akarja, hogy
elragadjuk a szeretett jelenéstől. Mire mégis sikerül, mindketten fáradtak
vagyunk, Mike pedig ájultan hever előttünk a hídon, ahová sikerült lerángatnunk
a levegőből.
−
M… Mi volt ez, Sherlock? – kérdezem zihálva.
−
Nem tudom, John, de nem maradunk itt. Felhívom a taxist, hogy holnap reggelre
legyen itt.
−
Ez a legjobb ötlet, ami elhagyta a szádat, amióta itt vagyunk – jegyzem meg
szarkasztikusan.
−
John, most ne… Inkább segíts – kéri.
Visszacipeljük
az ájult barátunkat a faházba. A szobájába visszük, majd összepakolunk. Hallom,
hogy Sherlock a taxissal beszél, miközben én a nyugtalanul hánykolódó Stamford
felett őrködöm. Kezd egyre zavarosabb lenni ez az egész.
***
Mikor
felébredek, az első, amit észreveszek, hogy Sherlock mellettem ül, és a kezemet
fogja. Nem emlékszem, mikor jött be Mike-hoz, de most ez nem is lényeges.
Lenézek összefonódott ujjainkra, és megmagyarázhatatlan öröm fog el. Érzem,
hogy ennek így kell lennie.
− Már régóta így
kéne
– furakodik a gondolat az agyamba.
Mekkorát
fordult a világ reggel óta. Stamfordot majdnem elragadta valami láthatatlan,
Sherlock furcsán viselkedik, de a keze olyan meleg, olyan fogni való.
Hirtelen
kúszik a gondolataim közé, hogy nem vagyunk egyedül a szobában, és az ágyra
siklik a tekintetem – a pirkadat első sugarai pontosan rávetülnek, de nincs
benne senki.
Abban
a pillanatban belém hasít a rémület.
−
Sherlock! – rázom meg keményen.
−
Mi… az, John? – rebegi álmosan.
−
Mike eltűnt!
Erre
felpattan a szeme, és ugyanazzal a rémülettel néz rám, mint én őrá.
−
A hídnál lesz! – kiáltjuk egyszerre, és felkapva a kabátunkat rohanni kezdünk.
A
talaj nyirkos, lépten-nyomon megcsúszunk, de viszonylag hamar elérünk a hídhoz.
Reménykedek,
hogy még nem késő.
−
Stamford! – kiáltom rögtön, mikor meglátom.
A
híd szélén áll, és mosolyog. Ahogy közelebb érünk, látom, hogy mozog a szája.
−
Gyorsan el kell tűnnünk innen! Egyre rosszabb lesz – suttogja Sherlock, kezeit
a fülére tapasztva. – Beszélnek, John!
−
Tudom, Sherlock. – Mert hiába próbálom tagadni, de gondolataim hátterében én is
hallom; ott vannak mindenütt, behálóznak, felemésztenek.
Azonban
mielőtt elérnénk Mike-ot, ő fellép a hídra, és akkor elszabadul a pokol. Utána
rohanunk, de akkor valami a derekam köré fonódik, majd felránt, így nem tudom
megakadályozni, hogy Mike továbbmenjen, és eltűnik az ezüstös derengésben. Mi
pedig küzdünk. Én a láthatatlan szálakkal, Sherlock pedig azért, hogy
kiszabadítson. Az agyamban a hangok egyre jobban felerősödnek, akarnak engem,
elszívják az összes energiám.
Artikulálatlanul
üvöltök fel a kíntól. Egyszerre fáj és éget minden belül. Kétségbeesetten
kapálózom, és próbálok szabadulni annak a valaminek a fogságából, ami magával
akar rántani.
−
John, tarts ki! Itt vagyok, és nem eresztelek! – hatol át végül Sherlock hangja
a fejemben zizegő káoszon.
Erősen
megragadom a karját, és bármennyire is készül elragadni a sötétség, még sikerül
egy utolsó erőfeszítést tennem. Egyenesen a karjába ájulok.
***
Mikor
talán órák, de inkább napok múlva tisztulni kezd az elmém, az ölében ülök egy
takaróba burkolva. Ismerős szagok társulnak a szobához: Baker Street, itthon
vagyok. Sherlock úgy ringat, mint egy kisgyermeket, és a fülembe megnyugtató
frázisokat suttog. Nem akarok megmozdulni, nem akarom, hogy vége legyen ennek,
mert annyira jólesik, hogy itt van velem, és már nem vesz körül a borzalom
ezüstös köde.
De
aztán érzem, hogy megmozdul és igazít a takarón, és én is mocorgok kicsit.
−
Felébredtél, John? – kérdezi halkan.
Ilyen
lágynak, törődőnek még sose hallottam a hangját.
−
Mik voltak ezek a lények, Sherlock? – bukik ki belőlem a kérdés minden átmenet
nélkül.
−
Nem tudom, John. De már többé nem számít.
−
Hol van Mike? – teszem fel a következő kérdést, mire megfeszül.
Ebből
tudom, hogy nem jött haza velünk, és soha nem is fog, de azért válaszol, a hangja
remeg.
−
Nem tudom, John. Nem tudom.
A
hajamba temeti az arcát, és sír. Soha nem hallottam, láttam még sírni, ami
megrémiszt. Újra reszketni kezdek, és kezd gyűlni bennem a pánik, a hangok
suttognak, azok a hangok, amiket soha többé nem akarok hallani.
Sötétbe
zuhanok.
***
Az
ágyamban fekszem. Sherlock most épp nincs mellettem, de hallom a motoszkálását
odalentről, aztán megérzem a kávé illatát. Vasárnap van – jut eszembe rögtön –,
az újság már biztos ott vár az asztalon, és lassan a kávé is kész, de mégis
tétovázom. Azóta nem tettem ki a lábam a Baker Streetről, hogy Sherlock
hazahozott, és azóta most először tudok értelmesen gondolkodni. Mi történt velünk? A kérdés hirtelen
furakodik a gondolataim közé. Tudom, hogy Sherlocknak is feltettem
visszatértünk óta nem egyszer, de csak egy fátyolos tekintet volt erre a
válasz, na meg a csókjai… A csókjai, amiktől lehetetlen szabadulnom; kérdés,
hogy akarok-e egyáltalán. Nem akarok.
Ez a gondolat is olyan hirtelen jön, mint az előbbi kérdés. A szimpla szemlélő
úgy hinné, azok a fehér szálák és áttetsző lények mindent összekuszáltak, én
viszont úgy érzem, mindent helyre tettek. Szeretem
őt! Már megint egy gondolat, amit eddig nem akartam tisztázni magamban, de
igaz. Már nem csak a barátom többé, hanem a társam.
−
A társam… − suttogom, és észreveszem, hogy közben felálltam.
Megvonom
a vállam, aztán magamra veszem a köntösömet, és elhagyom a szobát. Sherlock már
vár. Érzem. De alig teszek meg pár lépcsőfokot lefelé, felfordulás támad.
Valaki beront az ajtón. Cipők kopognak mögötte. Bántó hangok hasítanak a
vasárnapi csendbe. Nem kívánt hangok.
−
Sajnálom, Mr. Holmes, de nem tudtam megakadályozni, hogy feljöjjön – hallom meg
Mrs. Hudson szabadkozó hangját, miközben leroskadok a lépcsőre.
−
Semmi baj, Mrs. Hudson, elintézem. Menjen nyugodtam – hallatszik Sherlock
kimért, már-már hideg hangja, amit csak egyetlen embernek tartogat.
Mycroft. Vajon mit
akarhat? Közben
az ajtó halkan becsukódik, és a csend kellemetlenül fagyasztja meg a levegőt.
Reszketve húzom össze magamon a köntöst. Mit
akarhat?!
−
Mindig üdítő, mennyire kedvesen fogadsz.
Szinte
látom, ahogy farkasszemet néznek egymással, aztán Sherlock sóhajt.
−
Most épp mit akarsz tőlem? Nincs sok időm – szólal meg végül.
−
Hallottam hírét a ti kis kirándulásotoknak – kezdi, bennem pedig kezd megfagyni
a vér, tagjaimban pedig újfent erősödni a remegés. – Megtaláltuk Mike
barátotokat egy tóba fagyva a Deani erdő mélyén. – Nem kertel, nem finomkodik,
csak kimondja a szavakat, mint mindig, bármilyen szörnyűek is. – Jó pár napja
figyelünk benneteket, és azóta egyszer sem láttuk, hogy rajtad és Mrs. Hudsonon
kívül bárki is elhagyta volna a házat, ami arra enged következtetni…
−
Semmire nem kell következtetned. John jól van, csak pihenésre van szüksége –
vág a szavába Sherlock, hangját ingerültség színezi át.
Szüksége
van rám. Kell egy kis idő, míg sikerül feltornásznom magam, de végül problémamentesen
megállok a lábamon, és hamarosan már a szobában vagyok, amire újra csend
borult, és ezt ki is használok.
−
Amint láthatja, jól vagyok, Mr. Holmes – intézem a szavaimat Mycrofthoz. –
Felesleges az esetleges halálhíremet keltenie.
−
Örömmel látom, hogy alaptalan volt az aggodalmam – fordul felém, szavaiból
csöpög a gúny.
−
Minden rendben, John? – kérdezi Sherlock aggódva, Mycroft pedig visszafordul
felé, és furcsán méregeti, én pedig látom, hogy olyasféle bizonyosság gyúl a
szemében, ahogy újra rám néz, amit csak egy Holmes érthet igazán, és igazából
rájövök, hogy nem is érdekel, ha megtudta a titkunkat, mert nem számít.
Sherlockot nézem, és ő is engem. Várunk.
−
Ó, akkor nem is zavarok tovább – biccent mindkettőnk felé egyet-egyet Mycroft,
a hangja pedig olyan, mintha egy szaftos pletykára nyert volna az imént
bizonyosságot. – Még annyit, hogy a Deani erdő határozatlan időre tiltott
terület. Az MI6 lezárta a helyszínt. Remélem, egy darabig nem akartok arra
kirándulni.
−
Nagyon vicces, Mr. Holmes. Van még valami, vagy végzett? – kérdezem szokatlanul
felbátorodva; most egyáltalán nem feszéjez a jelenléte, inkább minél hamarabb kívül
tudnám az ajtón, és ez minden erőt megad.
−
Nincs. Vigyázzatok magatokra, fiúk! – szinte már affektálva mondja, miközben
hátat fordít, és kuncogva elhagyja a szobát.
De
engem ez nem érdekel, mert Sherlockot figyelem, aki most hozzám lép, és magához
húz.
−
Minden rendben, John? – ismétli meg a kérdést.
Újra
reszketni kezdek a karjaiban, és már érzem is a csókjait, miközben a kedvenc
fotelem felé kormányoz. Újra az ölében ülök, beszél hozzám mindenfélét, de
megint alámerülök a sötét árnyak közé, és csak órákkal később kerülök a
felszínre. Érzem, hogy takaróba bugyoláltak, melegen tartanak. Meglátom
Sherlockot, és eszembe jut az a vasárnap reggel, ami elindította ezt az egészet,
ami összekuszálta a szálakat. Vagy inkább
kiegyenesítette? Csak most épp más megvilágításban rajzolódik ki az élmény.
Szeretem a
vasárnap reggeleket. Nyugalom árad a falakból, még akkor is, ha Sherlock a
kütyüjeivel játszik, vagy talán pont attól. De többé már nem zavar, és azt
hiszem, nem is fog soha.
Vége
1. Csak felszínesen írtad le, nem mindig sikerült eldöntenem, hogy most épp mit kellene magam elé képzelni. 10/6
VálaszTörlés2. Mike-hoz utaztak le, és róla is szólt valamilyen szinten a történet, így illeszkedett. 10/8
3. Borzasztóan zavart, hogy néha magázták egymást, az elején azt hittem, hogy ez múlt beli történet, aztán hirtelen tegezni kezdték egymást. Néha Watson volt, néha John. Azért ha csak a sorozatra gondolsz, ilyen nem fordult elő. Mrs. Hudson meg aztán soha nem Mr. holmes-ozta le Sherlockot, de John se Mycroftot. Megfogalmazásban is voltak problémák olykor. 10/3
4. Hát sajnálom, hogy ezt mondom, de nekem egyik karakter sem volt a helyén. John úgy viselkedett, mint egy hisztis kislány, mindenen kiakadt és mérges lett, Sherlock pedig kissé messze állt a racionális énjétől és már túlzottan érzelgős is lett. 10/4
5. Nincs megmagyarázva egyáltalán, hogy azok a furcsa lények vagy mik, most mégis micsodák és mi is történt most pontosan velük. Elmentek, történt ez velük, hazajöttek. Kevésnek érzem. 10/5
6. Ez még egy jó pár átírást és javítást igényelt volna, kissé alaposabban átgondolni a cselekményt. 10/5
Most nem akarlak elkeseríteni, távol álljon tőlem, remélem ezek alapján tanulsz inkább a hibákból, hogy a legközelebbi írásod már 10/10-es legyen.
Szia, Harmadik Történet Írója!
VálaszTörlésHozzád is eljutottam.
1. Képleírás --- 8 pont
Sajnálatos módon te is letudtad két sorban a leírást. Megvoltak a fák, az ezüstös derengés, a híd, de ahogy az előző történet szerzőjének is írtam, E/1-ben azért lehet játszani azzal, hogy Watson milyennek látta/érezte, mire asszociált róla.
2. Karakterkulcs --- 9 pont
Ez az első olyan történet, ahol teljes, élő valójában van jelen. Hogy mennyire ábrázoltad őt jól, azt nem tudom megállapítani, hiszen nem tudok róla sokat, és bár nem olyan régen láttam a sorozatot, nem igazán maradt meg bennem a személyisége.
3. Helyesírás, megfogalmazás, stilisztika --- 9 pont
Bevallom, néhol megálltam, eltűnődtem azon, hogy oda (ahol megtorpantam az olvasásban) én tennék-e vesszőt vagy sem. Ám mivel ez csupa olyan volt, ami határeset, így nem róhatom fel őket. De: "feszéjez" - itt azért erősen rándoltam a homlokom. A megfogalmazás, a stilisztika is rendben volt, szerintem.
4. Karakterek --- 10 pont
Jól érzékeltetted te is Sherlock követhetetlenségét, az ő belső logikájának a látható/hallható megnyilvánulásait, bár bevallom, néha nem értettem, mit miért tesz/mond. Watsonnál csak egy dologba tudnék belekötni, ha nagyon akarnék: folyton kiabál, szegény. :D (Na jó, nem folyton, de elég sokszor.)
5. Cselekmény --- 8 pont
Hiányérzetem van a fehér szálakkal és hangokkal kapcsolatban - még egy nesze semmi, fogd meg jól jellegű választ sem kaptunk arra, mik is azok. Ha Mycroft beetette volna őket azzal, hogy egy hallucinogén permetszer okozta a tüneteket, vagy legalább Sherlock állt volna elő a maga elméletével... Ránk bíztad a dolgot, de végül is, nem olyan nagy baj az, nem kaphatunk mindenre választ. Ezt leszámítva nem maradtak bennem kérdések.
6. Összbenyomás --- 9 pont
Jó volt, tetszett, de a te történeted sem nyűgözött le annyira, hogy maximális pontszámot adjak rá, de ez ne törje le a lelkesedésed, mert élveztem olvasni. :)
üdv
stoobie
Kedves Író!
VálaszTörlés1. Egészen picit bele lehetett volna még mélyedni a kép leírásába, de nekem nem volt vele bajom. Zárójelben megjegyezném, hogy a képre ránézve, nekem nagyon úgy tűnik, hogy a rejtélyes szálak, hangok ötlete is ebből eredezik. Majd javíts ki a végén, ha tévedek. :) 9 pont
2. Nagyon örülök neki, hogy Mike végre hús-vér emberként jelent meg! Szerepe szerint a cselekményben egy kicsit már bekattant ember, akiből csak azt hiányolom, hogy a "tiszta" pillanataiban nem ötlik fel a kétkedés, vagy a lehetőség, hogy megbeszélje a zavarát a barátaival. Félre ne érts, nem volt vele bajom, csak azért maradtak bennem kérdések. 9 pont
3. Stilisztikailag nekem minden indokoltnak tűnik, és gördülékeny a megfogalmazás is, bár néha a helyesírás megakasztott (van egy-két kemény példa rá). Eddig ez a legjobban megfogalmazott írás, beleértve a párbeszédeket is. (Ó, és még valami, mikor Mike beinvitálja őket a házba, na, ott a jobb ajtós-bal ajtós dolog kicsit fejbe ütött.) 9 pont
4. Semmi bajom a karakterekkel, Sherlock-al és Watsonnal is végig együtt tudok lenni, és értékelem, hogy valami plusz csavart vittél bele az amúgy egysíkúan leírt viszonyukba. 10 pont
5. Kis zavart okoz a gépezetben, hogy a sztori elolvasása után negyed órával is még a hallucinációról és az erdőről gondolkodom, miközben elvétve felöltik a párosunk békés képe. Ennek azt hiszem fordítva kéne lennie. Azt hiszem a nyomozásos regényekben mindig van egy félmondat, ami világosabb felismerések felé tereli agyunkat. Ezt kicsit nekem hiányzott, de ettől eltekintve minden a helyén volt.
9 pont
6. Nekem nagyon tetszett, és úgy érzem, félidőnél járva megtehetem, hogy szívem szerint pontozzak. 10 pont
Gratulálok, és köszönöm hogy olvashattam a történeted!
Üdv
1. 8 pont
VálaszTörlésKicsit lehetett volna még részletesebben, de látom, a párbeszédeket és az akciókat jobban szereted, mint a leírásokat.
2. 10 pont
Ez szerintem teljesen rendben volt.
3. 8 pont
Volt benne pár csúnya hiba, de csak gépelési inkább, ha nem lenne benne a pontozásban, senkit se érdekelne. Kicsit kéne több leírás szerintem, így olyan az egész, mintha hopp jött egy hullám, és elvitt, végigzavart az egészen, de pont emiatt nem is tudtam úgy rendesen kiélvezni.
4. 7 pont
John szerintem teljesen karakterhű volt, Sherlock viszont azért kevésbé. Bár láttuk már a bedrogozott Sherlockot, tudjuk, hogy nem úgy működik, mint a "rendes" Sherlock, de nekem akkor is furcsa, hogy ott sír, meg csókolgatja Johnt. XD Shipelem őket, félre ne értsd, de ez így nem volt jó. Az viszont, hogy utána csak úgy elmennek és kész, vége? Miközben most halt meg ott valaki, és egy rejtélyt, még ha természetfeletti is, meg kell oldani? Sherlock a világ minden kincséért se ment volna haza, még ha beledöglik sem. Esetleg John-t hazaküldi, vagy hazatrükközi, de ő aztán ott marad.
5. 5 pont
Pont azért, mert Sherlock sosem adná fel, én nagyon vártam, hogy a rejtély végére jussunk. De egyébként is, milyen Sherlock-történet az, aminek a végén nem oldódik meg a rejtély?? Szóval tök szépen felépítetted a dolgot, aztán meg otthagytad a francba, hogy Sherlockék lelkizzenek. Na ne már. De legalább lett volna valami lezárása a dolognak... Az MI6-es lezáráson kívül. XD
6. 6 pont
Túlságosan bosszant, hogy Sherlock megijedt egy rejtélytől. Istenem. Hát ő Sherlock.