Írók véleménye a kihívásról ~ SlytHay

Kedves Olvasók!

Mivel a pontozási szakasz a végére ért tegnap éjfélkor, hamarosan megtudhatjátok a végeredményeket. Addig is álljon itt néhány gondolat a versenyzők tollából arról, hogyan is látták ők a II. Magyar Sherlock-rajongók Írói Kihívást. :)

Kedves Szervezők, Olvasók és Írótársak!

Először is szeretném megköszönni a Szervezőknek, amiért megvalósították ezt a kihívást, és ezáltal lehetőséget adtak arra, hogy egy sóhajtásnál terjedelmesebb történetet is írhattam ebben a fandomban. Eddig ugyanis szám szerint csak két 100-szavas szösszenet született az ujjaim által, de mindig is szerettem volna valami többet, valami hosszabbat alkotni a BBC Sherlock univerzumban, de sosem tudtam összekaparni magamban a megfelelő mennyiségű és erősségű elhatározást a cselekedetre; egyre csak az ötleteket tornyoztam az elmémben, és amikor már vészesen kilengett az a torony, a leomlással fenyegetve, akkor jött ez a kihívás a segítségemre. :)

A vicces az egészben az, hogy még a tél folyamán, miután vissza kellett lépnem a Winter Wonderland Challenge-ről egy totális írói blokk okán – ami közel sem volt könnyű döntés, komolyan megviselt –, majd az azt követő kínszenvedés árán teljesíteni tudott Kívánság Üst szó szerinti fizikai tortúrája után megfogadtam, hogy én bizony soha az életben nem jelentkezek többet semmilyen kihívásra, legyen az bármilyen csábító is az első pillantásra. Szent meggyőződésem volt, hogy ehhez az elhatározáshoz tartani is fogom magam. És erre tessék! Sherlock jött, látott, győzött. Ő már csak ilyen. :) Persze egy percre elgondolkodtam, hogy tényleg akarom-e én ezt úgy, hogy bár nagyon szeretem a BBC modernizált világát, számomra mégis a Guy Ritchie filmek az etalon, a tökély, abban a világban vagyok otthon, azokkal a karakter-értelmezésekkel és -ábrázolásokkal…Végül aztán – meglepően és elborzasztóan gyorsan – beadtam a derekam a korábbi, önmagam ellen kiadott kihívás-távolságtartási végzés ellenére, mert lehet, hogy egy vissza nem térő lehetőséget szalasztottam volna el.

Bár szeretném azt mondani, hogy a döntésemet egy pillanatra sem bántam meg, nos… abban az esetben hazudnék. Mert megbántam. Többször is. De végső soron örülök, hogy a részvétel mellett voksoltam. És szerintem ez számít, nem a közben felmerülő kétségek. A kulcsomba rögtön beleszerettem, szinte egy ujjcsettintésre megszületett az egész történet a fejemben, ami persze regény méreteket öltött, és ezáltal sok gondot okozott. Szívesen megírtam volna úgy, ahogy van, de a jelen időszakomban esélytelen lett volna kivitelezni egy ekkora projektet, így a jelentős megnyirbálás mellett kellett döntenem. Miután megvolt, hogy mit szeretnék a nagy egészből átemelni a rövid, vágott verzióba, azt hiszem, elégedett voltam a végeredménnyel, mint ötlettel. A megvalósítás azonban nem volt könnyű, akadtak átugrani való akadályok, márpedig nem vagyok egy atléta, szóval néhányszor rendesen orra buktam. Sajnos épp a migrénes hónapok tombolnak nálam, így napi szinten fohászkodtam az alkotói időszak során egy-egy fejfájástól mentes óráért. Végül egyik reggel minimális koponya-koncerttel keltem, és pár óra alatt rögtön be is gépeltem az egész történetet, amin később már csak egy kicsit finomítottam ott, ahol szükségét éreztem. A végeredmény nem pontosan az lett, ami a tervekben szerepelt, és lehet, hogy olyan elemek maradtak ki a cselekmény vázából, amik miatt néhol kicsit imbolygósabba történet, de a körülményeket tekintve én mégis úgy érzem, hogy elégedett lehetek vele.

A kihívás írói közül sajnos egy valakinek fel kellett adnia a versenyt. Ezt sajnálom, mert szerettem volna az ő történetét is elolvasni, kíváncsi voltam, hogy milyen tervei voltak a választott kulcsával. Másfelől azonban egy kis öröm is csatlakozik részemről ehhez, hiszen így volt lehetőségem megírni egy második történetet is. Szinte az utolsó pillanatban derült ki, hogy szükség lenne egy póttörténetre, így egy nap alatt kellett összehozni valamit az adott kulcsra. Ez nem is jelentett volna problémát, hiszen az eredeti történetemet is ennyi, talán még kevesebb idő alatt írtam meg. Viszont rögtön megihletett a kulcs, miután elolvastam a közleményt, és elvállaltam a póttörténet megírását. Hogy mi vitt rá erre az őrült cselekedetre? Nem tudom. Talán az őrület. Talán pont emiatt lett a póttörténet fő témája is maga az őrület, még ha nem is szándékosan alkottam meg akkor ezt a párhuzamot. Úgyhogy este kigondoltam, és szintén lerövidítettem a cselekményt, hogy az időmbe is beleférjen egy lehetőleg olyan minőségű írás, amit nem szégyellek kiadni a kezeim közül, következő nap pedig leültem és bepötyögtem. A kapott pontok alapján még az eredeti történetemnél is jobban sikerült, ami külön szórakoztató tényező, de én magam nem tudnék dönteni, hogy számomra melyik a kedvesebb a kettő közül. Mindkettőben van valami, ami számomra értékes, ami tetszik, ahogy olyan is, ami kevésbé. Habár sajnálom, hogy nem volt alkalmam egyiket sem olyan mélységben kidolgozni, ahogyan a fejemben élnek a történetek, így is úgy érzem, hogy megállnak a lábukon, még mankó nélkül is. Nem is tervezem, hogy egy-két mondaton túl több utómunkát fogok végezni rajtuk, mert mint azt már többször, több helyen is hangoztattam, szerintem a történetek mindig úgy fognak megszületni, a betűk úgy fognak összeállni, ahogyan kell, és akkor, amikor kell. Ettől függetlenül nem garancia a majdnem-tökéletesség, hiszen minden történetnek megvannak a maga sérülései, amikből véreznek. Ám ha az a vágás nem ért artériát, akkor nincs szükség varratokra, csupán egy gézkötésre.

Csak írom és írom ezt a beszámolót, és nem tudom, hová tartok vele, egész belevesztem a gondolatokba, de egy valamit, illetve valakit, szeretnék kiemelni. Az pedig a szervezők egyike, Scale. Nélküle ez a kihívás nem valósulhatott volna meg, vagy legalábbis nem úgy, ahogyan. A kihívás időtartama alatt mindig elérhető és segítőkész volt, bármikor fordulhattunk hozzá kérdéssel és kéréssel. Jómagam is szerveztem már kihívást, és most is folyamatban van egy, mint azt többen is tudjátok, és nem kis munkával és odafigyeléssel jár egy ilyen feladat. Ám én minden percét élvezem, egészen az ötletek megfogantatásától a kivitelezésen át a lezárásig. Remélem, hogy Scale is hasonló tapasztalattal gazdagodott, még az ilyen-olyan nehézségek ellenére is. :)

Én személy szerint nagyon élveztem a kihívást, még ha akadtak is írási nehézségek. Új és kedves élményként marad meg az emlékezetemben, még úgy is, hogy a szokásos szétszórtságomnak köszönhetően sikeresen elnéztem a leadási határidőt… Tipikus én. De mint tudjuk, ami megtörténhet, az meg is történik. :D És itt tenném szóvá, hogy a szóközhiányok miatt elveszített pontokat felajánlom Mr. Zuckerbergnek, ugyanis mindkét történetem végleges változata a Facebook üzenetküldő rendszerén került továbbításra, ami szépen bezsebelt magának néhány szóközt. (Természetesen csak a saját nevemben beszélhetek.) Először kicsit bosszantott a dolog, mivel nálam elírással ellentétben szóközbaki körülbelül sosem csúszik be – meg is döbbentem rendesen, mikor az első ilyen megjegyzést olvastam x) –, de utána már csak nevetni tudtam az egészen, ahogy Scale és én próbáltunk rájönni, hogy mi lehetett a probléma az átvitelben, és már szerencsétlen Wordöt is megköveztük volna kompatibilitási gondokra hivatkozva… amikor aztán végül csak kiderült, hogy ki volt a ludas. Szóval egy jó tanács mindenkinek: Vigyázat a szóközfaló Arckönyv szörnyeteggel. ;D

Remélem, hogy aki betért a kihívásra, jól szórakozott a történetek olvasása közben. Szeretnék külön köszönetet mondani azoknak, akik olvasás után szakítottak időt arra is, hogy leírják és pontokkal fejezzék ki a véleményüket, gondolataikat. Nélkülük nem lehetséges ugyanis egy igazi kihívás.

Egy írónak mindig fontosak az olvasók általi külső meglátások, még akkor is, ha nem minden esetben egyeznek a vélemények. Számomra az egyik legnehezebb dolog egy kihíváson íróként az, hogy nem reagálhatok azonnal a kritikákra, a felmerülő kérdésekre, hogy nem oszthatom meg az én látásmódomat, hogy mit és miért írtam úgy, ahogy. Természetesen a válaszok már begépelve várakoznak, hogy rákattinthassak végre az elküldés gombra. x)

Összességében véve tehát örülök, hogy minden fogadkozásomat a kútba vágva részt vettem ezen a kihíváson. A határidők továbbra sem a barátaim, és soha nem is lesznek azok, de ha nincs a saját magam által vállalt kényszer, akkor vannak olyan történetek, amiket nagyon sajnálnék, ha nem írtam volna meg. Tehát itt abszolút érvényesül az, hogy a szenvedés olykor pozitív hatással bír.

Hogy még egyszer jelentkeznék-e egy BBC Sherlock kihívásra? Fogalmam sincs. Minden az adott pillanattól függ, az én esetemben legalábbis. Ha az lenne a kérdés, hogy egy bármilyen Sherlock univerzumot magába foglaló kihíváson… Akkor talán gyorsabban rá mernék bólintani. Szeretem, ha több lehetőség és mozgástér áll rendelkezésemre az elborult elmés ötleteim megvalósítására. :D

Az Írótársaknak gratulálok a történeteikért, mindegyiket élvezettel olvastam, és köszönöm még egyszer a Szervezőknek, hogy írásban is betolakodhattam Sherlock elmepalotájába és megszabadíthattam Johnt egy ujjától.

Üdvözlettel,

SlytHay