Cím: A szellemkastély
Csapat: múlt
Helyszínkulcs: kastély
Karakterkulcs: Mike Stamford
Szereplők: Sherlock Holmes, John Watson, Mike Stamford, Mrs. Hudson,
Műfaj: humor
Korhatár: -
Figyelmeztetések: -
Leírás: Watson Mike Stamford megbízásából elutazik a Carlisle-kúriába egy beteg miatt, azonban Holmes hamar rájön, hogy a kastély valójában lakatlan, és nincs ott semmiféle beteg. Amikor Watson nem érkezik haza, utána megy.
Holmes fel s alá sétálgatott, és
úgy morzsolgatta a zsebórát az ujjai között, mintha az élete múlott volna
rajta. A percek szinte belekövültek a szoba állott levegőjébe, ott kavarogtak a
porszemekkel együtt. Néhány nappal ezelőtt még komoly vitát folytattak
Mycrofttal az időjárásról, aki azt állította, „figyeld csak meg, drága öcsém,
pár napon belül csodás időnk lesz! Végre egy kis szelet nyár!” Holmes
bosszankodva gondolt arra, Mcyroft most vajon büszke magára, és hogy biztos
szívesen dörgölné Sherlock orrára; lám csak, igaza lett. London egészen
megváltozott így. A több napi szakadatlan esőzésnek nyoma sem maradt, csak a
néhol még sáros utak emlékeztettek rá. A nyári meleg átsütött a csukott
ablakokon, az ég vakítóan kék volt. Mrs. Hudson ezt kifejezett örömmel adta
hírül, de Holmes csak morrant egyet rá.
− Ugyan már, Mr. Holmes! – szólt
Mrs. Hudson a fejét csóválva. – Néha maga is mosolyoghatna egy kicsit!
Holmes erre hirtelen rávillantott
egy kifejezetten ijesztő mosolyt, mire az asszony az orra alatt zsörtölődve
inkább kisietett a lakásból. Holmes arca a másodperc töredéke alatt rendeződött
vissza komorrá.
Most lovas kocsi zaja szűrődött
be; a patadobogás elhalt, a kocsi ajtó nyikorogott. Holmes megtorpant.
Kövér fickó, nehezen száll le, a lába beakad, és majdnem leesik.
Tipikus. Csenget. Kétszer. Sürgős, nem de?
Pillanatokkal később Mrs. Hudson
csicsergő hangja ütötte meg a fülét, ahogy felfelé kísérte a vendéget a
lépcsőn. Kopogtatott ugyan, de csak megszokásból, meg sem várta, hogy valaki
kiszóljon (Sherlock sosem szólt ki).
− Mr. Holmes? Mr. Stamford van
itt.
− Csodás!
− Parancsolnak teát az urak?
− Nem!
− Ig-… nem? – Stamford
zavarodottan nézett Holmesra, aki azonnal elutasította az asszony ajánlatát. –
Miért nem?
− Mert dolgunk van! Meg kell
találnunk Watsont!
− Tán nyoma veszett?
Stamford beljebb lépett a lakásba,
és körül nézett. Szinte már a nyelve hegyén csüngött egy csípős megjegyzés,
miszerint ebben a kuplerájban nem is csoda, hogy a doktor eltűnt, de Holmes
ábrázatát látva inkább hallgatott. Mrs. Hudson, mivel senki sem szólt hozzá többet,
elsietett. Holmes intett vendégének, hogy foglaljon helyet, Stamfordnak előbb
azonban el kellett vennie az újságkupacot a fotelből, hogy egyáltalán le tudjon
ülni. Holmes az asztal tetejére telepedett.
− Szóval, mi történt Watson
doktorral? – kérdezte Stamford értetlenül.
− Ezt magának kellene tudnia,
ugyanis maga küldte őt a Carlisle-kúriába tegnap.
− Hová? Én senkit nem küldtem
sehová. Főleg nem a Carlisle-kúriába. Az a városon kívül van, és nem lakik ott
senki.
− Eeeegen, kutatásaim alapján
erre magam is rájöttem! – Holmes lesajnálóan nézett barátjára. – Tegnap hajnalban
Watson sürgönyt kapott magától, hogy azonnal utazzon oda, mivel Charles
Carlisle súlyos beteg. Ő kötelességtudóan el is sietett itthonról, azonban nem
érkezett még vissza, pedig az út mindössze egy óra, tehát ha el is húzódik a
vizsgálat, legkésőbb estére haza kellett volna érnie. Ezt felettébb gyanúsnak találtam!
– Holmes itt hirtelen felpattant az asztalról, és ismét járkálni kezdett. –
Tehát utána néztem a háznak, és hát azt kell, mondjam, drága barátom, hogy
lakatlan.
− Igen – bólintott Stamford. –
Minek küldtem volna oda Watsont?
− Ez a kérdés bennem is
megfogalmazódott! Ezért elővettem a levelet. – Holmes kirántotta egy gyűrött
papírt a hálóköntöse zsebéből, és a másik elé tartotta, hogy az is jól
láthassa. – A kézírás kétségtelenül a magáé, semmi gyanús nincs benne. Először
arra gyanakodtam, talán valaki a maga nevében rá akarta szedni a jó doktort, de…
ezt a levelet maga írta, Mike!
Csend lett, csak a kinti zajok
törtek be, hangos kacarászás, többek között. A fiatal lányok bizonyára kellően
kiélvezték a csodás, napsütéses délelőttöt. Mike-ot azonban kezdte feszélyezni
a szemébe vakító nap.
− Miért tettem volna? - kérdezte.
− Szóval azt állítja, nincs köze
hozzá!
− Azt.
Hosszú-hosszú másodpercekig, amik
mintha soha nem akartak volna véget érni, Holmes barátja szemébe bámult. Aztán
hirtelen az ajtóhoz sietett, feltépte, és lerontott a lépcsőn.
− Most meg hová megy, Mr. Holmes?
− Kocsira van szükségünk! Watson
után megyünk!
− Mi? Megyünk? Várjon már, még
hálóköntösben van!
A nap ragyogóan sütött, délre
járt az idő. Holmes lehúzta a kocsi ablakain a függönyt, azt mondta, ilyen
verőfényben nem tud gondolkodni. Stamford csöndesen ült mellette, hallgatagon
zötykölődtek ki a városból. A táj is elcsendesedett körülöttük, már nem
hallották a portékáikat áruló asszonyok kiáltozásait, sem fecsegő fiatalokat,
elhaltak az utca zajai. A csönd jólesően telepedett meg köztük, Stamford mégis
feszélyezve érezte magát. Holmes néha éles pillantásokkal illette, ám olyankor
sem szólt semmit. Csak bámulta. Stamford ezért kidugta a fejét az egyik függöny
mögül, és kibámult az ablakon.
− Hallott már a
kísértethistóriáról, ugye?
A szavai egészen halkak voltak,
Holmes először fel sem figyelt rájuk.
− Ó, hogy arról! – kapott észbe,
mikor a másik megismételte a kérdést. – Ostobaság!
− Gondolja?
− Gondolom.
− De akkor mégis… mégis miért
utazunk olyan lóhalálával a kastélyba?
− A doktornak már vissza kellett
volna érnie – felelte Holmes. – De ha olyan házhoz hívták, ahol nem is lakik
senki, az már eleve gyanúra ad okot, nem de?
− Nem én írtam a levelet, Mr.
Holmes. – Stamford visszadőlt az ülésre, az arca komor volt. – És nem hiszem,
hogy ostobaság lenne, amit arról a helyről mondanak.
Holmes összevont szemöldökkel
nézett rá, de a tekintete hamar átsiklott arra a fekete táskára, amit Stamford
olyan lelkesen ölelgetett maga mellett. Indulás előtt odalent volt a hallban,
Mrs. Hudson szólt a férfi után, hogy ott ne felejtse. Stamford azonnal
felkapta, és úgy begyömöszölte maga mellé az ülésre, hogy senki sem férhetett
hozzá. Persze, senki nem is akart, éppen ezért volt olyan gyanús a férfi
ragaszkodása. Holmes azonban tudta jól, mi okozza nála a feszültséget. Egy
szerencsés pillanatban ugyanis még látta a Baker Street 221-ben, hogy Stamford
egy méretes kést csúsztatott abba a bizonyos táskába.
− Mégis miket beszélnek pontosan?
– kérdezte, a tekintetét azonban csak nehezen tudta elszakítani a táskáról.
− Az öreg Charles Carlisle,
akihez a jó doktort hívták néhány éve halt meg. Tüdőbaj vitte el, azt mondják.
Csak hogy valójában a fiai ölték meg az örökség miatt. Azt gondolták, az
öregnek amúgy sincs sok hátra, ezért rásegítettek egy kicsit. – Stamford
kényelmetlenül mocorgott az ülésen. A kocsi ekkor hirtelen nagyot rántott, és a
férfinek meg kellett kapaszkodnia, ha nem akart rázuhanni Holmesra. – Charles
Carlisle szelleme azóta ott kísért a kastélyban, őrzi a birtokát. A fiait sem
engedte oda, ezért áll most üresen.
− Ugyan már, barátom, maga ezt
tényleg elhiszi?
− A legifjabbat Thomasnak hívták,
és mindössze húsz éves volt. Meghalt, miután el akarta venni a jussát. Sosem
tudták megállapítani, pontosan mi ölte meg, a testén semmi nyoma nem volt
gyilkosságnak. A szellemek nem hagynak nyomot, Mr. Holmes.
A kocsi élesen bekanyarodott, a
kerekek alatt murva érződött. Holmes elhúzta a függönyt, az út végén megpillantotta
a kastélyt. Hatalmas volt, és messziről úgy festett, min bármely más úri
kastély. Csak közelebbről tűnt fel a leomló vakolat, és az itt-ott foltos tető.
Az elburjánzó gaz festői volt ezen a nyári napon.
− Nem hiszek a szellemekben –
jelentette ki Holmes, mire Stamford is kinézett az ablakon.
− Pedig kellene.
*
Sötét volt. Watson mozogni
próbált, de persze a kötéltől, ami gúsban tartotta a kezeit, nem tudott. Jobbra
dőlt, balra dőlt, előre, aztán meg hátra, de mindenhol falakba ütközött, és
lassan kezdte magát úgy érezni, akár a parton vergődő hal. Kivéve, hogy hápogni
sem tudott, mert a száját is bekötötték. A hideg padlón ücsörgött, és
jószerével csak várt, hogy történjen végre valami. Nem tudta volna megmondani,
mióta van ott, csak hogy elgémberedtek már a tagjai, és hogy ölni tudott volna
érte, hogy végre kinyújthassa a lábait. Két megtermett fickó benyomta őt ide,
aztán magára hagyták órákkal ezelőtt.
Mikor hirtelen cipőtalpak tompa
kopogása hangzott fel, megörült annak ellenére, hogy nem értette, mibe
csöppent. Akár meg is ölhetik, futott át az agyán, talán most jönnek érte, hogy
kivégezzék, ám ez sem számított, ha kinyújtott lábakkal halhat meg.
Az ajtó kinyílt, a fekete
szemkötésen is átszűrődött a fény. Amikor pedig a kötést is letépte valaki a
fejéről, szinte vakított a nap, pedig egy épület belsejében voltak. John előre
dőlt, hogy kimászhasson a szűk helyiségből, amiről szomorúan állapította meg,
hogy egy seprűtároló. Amikor azonban megpróbált feltápászkodni, valaki megragadta
hátulról és talpra rántotta. Fájdalmas bizsergés futott végig a lábain, és ha
az a két férfi nem tartotta volna meg, biztosan hasra vágódik. Márványlapokra
esett volna. Ekkor aztán egy harmadik férfi lépett Watson elé – komótos
léptekkel, elegánsan –, a doktor pedig olyan döbbent képet vágott, mintha
legalább az angol királynővel állt volna szemközt.
− Maga? – bukott ki belőle a
kérdés.
− Meg kell értenie, hogy ez
feltétlenül szükséges volt!
− Micsoda? Magának teljesen
elment az esze! Tényleg a maga műve volt ez az egész?!
− Az enyém! – a másik férfi
hangja színtelenül csengett.
Watson elhallgatott egy
pillanatra. Már képes volt megállni a lábain, de zihált, mintha futott volna.
− Stamford is benne volt –
jelentette ki.
− Nem volt más választásom.
− Maga nem normális!
− Ezt már mondta.
− És fogom is még egy párszor!
Maga szerint Holmes erre nem fog rájönni?
− Látom, még mindig nem érti.
Hiszen az a lényeg, hogy rájöjjön!
− Mit akar tenni vele…?
− Én? Semmit.
− Ezt nem fogja megúszni szárazon!
Magának teljesen elment az…
− Az eszem, tudom! Nem fejezné
be? Ha tovább veszekszik velem, megint bekötözöm a száját!
− Na, ide figyeljen! – csattant
fel John, mert a másik férfi közömbössége felbosszantotta. – Nem rabolhat el és
kötözhet meg embereket csak úgy, a kénye kedve szerint! Holmes ezért ki fogja
tekerni a…
Watson nem fejezhette be, mert
hirtelen betömték a száját. Ismét.
*
Holmes megigazította a
felöltőjét, ahogy kiszállt a kocsiból, a kalapját hanyagul tette a fejére. Csak
állt, és nézte a kastélyt, amíg Stamford is lekászálódott.
− Maga szerint Watson doktor itt
van? – kérdezte a férfi, ahogy lecibálta a táskáját is.
− Az biztos, hogy járt itt.
Nézze!
A murván kocsi nyomok látszódtak,
Holmes az ujjával mutatta az útvonalat, amit a lovak bejártak.
− Nem olyan rég valaki járt itt.
Feltételezem, hogy a doktor is akkor érkezett meg. De hogy távozott-e, arra
egyelőre csak elméleteim vannak.
A kapu csukva volt. Holmes arra
számított, hogy zárva lesz, hiszen az lenne logikus, ám egy könnyed lökésre
mégis kinyílt. Vaskos tölgyajtó volt, nyikorgott. A hallban letakart bútorok
sorakoztak, szemközt egy széles lépcsősor futott az emeletre. A fokokat borító
szőnyegen vastagon ült meg a por. Holmes beljebb lépett, óvatosan és puhán,
mintha arra számítana, hogy valaki kiugrik az ajtószárnyak mögül. Stamford
csöndesen követte. Holmes körbejárta az egész helyiséget, nyomokat keresett a
porban, a kilincseken, a szófán, bármin. A hely azonban érintetlennek tűnt.
Valójában a lépcső felé tervezte tovább indulni, ám akkor a földön kiszúrt egy
aprócska vörös foltot. Majd még egyet, és még egyet, a cseppek egy zárt
kétszárnyú ajtó felé vezettek. Holmes kifejezéstelen arccal lépkedett az ajtó
felé, ujjait a kabátja zsebébe süllyesztette. Stamford léptei nem hallatszódtak,
szinte nesztelenül osont Holmes mögé, csak a táska csatjának kattanása árulta
el. Holmes abban a pillanatban hátra arcot csinált, és előrántott pisztolyát
Stamfordra szegezte.
− Dobja el a táskát! – szólt
erélyesen, de mivel a férfi nem engedelmeskedett, rákiáltott. – Dobja el a
táskát!
Stamford riadtan ejtette ki a
kezéből a táskát, ami a földre zuhant.
− Mindvégig tudtam, hogy maga áll
a dolgok mögött. Még nem tudom, hogy mi ez az egész, és az sem, hogy miért, de
tudom, hogy maga nyakig benne van.
− Holmes, ez… ez nem az, amire
gondol! – Stamford maga elé emelte a kezeit. – Nem érti.
− Nem, ebben igaza van. Hol van
Watson?
Nem tudom.
− Hazudik.
− Fogalmam sincs róla, hol van!
− Minden egybevág. A levél, a
helyszín, a kés. Ebből nem magyarázza ki magát!
Holmes kezében megremegett a
pisztoly, Stamford pedig halkan motyogott valami olyasmit, hogy „nem volt más
választása”. Holmes ekkor leeresztette a fegyvert, ám azzal a mozdulattal
rátámadott Stamfordra is, aki a szemközti falnak esett. Holmes megragadta őt a
ruhájánál fogva, és egészen közelről kiáltott a képébe.
− Kinek a műve ez az egész?!
A következő pillanatban a
kétszárnyú ajtó hatalmas durranással kivágódott, a szárnyak nekicsapódtak a
falaknak. Emberek tucatja tódult ki a teremből, Holmes döbbenten pislogott
rájuk. Az élen ott állt Mrs. Hudson is, egy jókora tortát tartott a kezében.
Mindannyian éljeneztek, ahogy azonban észrevették a Holmes ujjai között lapuló
fegyvert, és hogy a detektív mindjárt kiszorítja a szuszt Stamfordból, többen
felhördültek, egy nő pedig felsikoltott. A hirtelen beálló csönd fülsértő volt.
− Mi az ördög folyik itt?! –
fakadt ki Holmes, aki végképp elveszettnek érezte magát.
Komótos, könnyed léptek
hallatszódtak, az összeverődött tömeg prózaian szétnyílt, hogy utat engedjenek
a férfinak. Mycroft Holmes elégedett mosollyal lépett öccse elé, és habár nem
mondta ki, de bármit megadott volna, ha valahogy megörökíthette volna Sherlock
ábrázatát.
− Isten éltessen sokáig, drága
öcsém! Hogy tetszik a parti?
− Parti? Miféle parti?
− Hát ez! – Mycroft a tömeg felé
intett, akik nem kevésbé tűntek értetlennek.
Mielőtt azonban Holmes bármit is
reagálhatott volna, megjelent Watson. Ő is a tömegen verekedte át magát, és
ijedten szaladt barátjához.
− Ohohó, ezt eltesszük! – szólt,
ahogy kihámozta Holmes ujjai közül a fegyvert, és elsüllyesztette a zsebében. –
És Mr. Stamfordot is eleresztjük. Így. Látja, megy ez!
Stamford boldogan, hogy ismét
rendesen kap levegőt, arrébb botorkált. Amikor kartávolságon kívülre ért,
megállt.
− Ez az egész – kezdte Holmes –,
azért volt, hogy engem idecsaljatok?
Mycroft, ha akarta volna, sem
tudta volna eltüntetni az önelégült mosolyát. Na persze, egyáltalán nem akarta.
− Magadtól sosem jöttél volna.
Elvégre gyűlölöd a születésnapodat.
− Ó, Istenem! – Holmes dühösen
fújtatott. – Ez az egész csak színjáték volt, és én nem jöttem rá!
− Bizony, drága öcsém, kifogtam
rajtad!
− Aha – vágott közbe Watson
dühösen. – Úgy, hogy engem elrabolt. Elegáns, mondhatom!
− Ah, ugyan már! Máskülönben
Sherlock rájött volna a tervre!
− És ez? – Holmes az utolsó
szalmaszálba kapaszkodva magához ragadta a táskát, szinte rögtön kirántotta
belőle a kést. – Ez is a meglepetés
része lenne?
Mrs. Hudson volt az, aki
felnevetett. A tortát letette egy asztalra, ami a hallban állt, majd belekarolt
Holmesba.
− Valamivel csak fel kell vágnia
a tortát, nem? – mosolygott rá.
Holmes kétségek között vergődve
szeretett volna egyszerre elrohanni, és nekirontani a bátyjának. Végül egyiket
sem tette. Megkínzott arccal hagyta, hogy Mrs. Hudson az asztalhoz vezesse őt.
− Egyáltalán kik ezek az emberek?
– kérdezte.
− Barátok – felelte Mycroft.
− Nincsenek barátaim.
− Ügyfelek, szomszédok,
ismerősök. Barátok.
− Nekem nincsenek ba… – morogta
Holmes, de a mondat közepén megakadt. Homlokráncolva nézett a bátyjára. – Miért
akarod, hogy a barátaim legyenek?
− Tudod jól, hogy anya és apa
mindig aggódnak, amiért ennyire magányos vagy.
− Ugye nem arra célzol, hogy ők
is jönnek?
− Nem célzok én semmire. –
Mycroft a zsebórájára pillantott. – De pár percen belül itt lesznek. A tortával
talán meg kéne őket várni.
Amíg Mrs. Hudson mindenkit
frissítővel kínált, és jó kedélyűen csacsogni kezdett a vendégekkel, Watson
gúnyos mosollyal lépett az idősebb Holmes mellé.
− Szóval a szüleik is jönnek.
− Aha.
− És mivel?
− Hát vonattal, mi mással?
− Őket nem raboltatta el, mi?
− Persze, hogy nem!
− Akkor mégis mi a jó ég ütött
magába, amikor betuszkolt abba a kocsiba, zsákot húzott a fejemre és
idezsuppolt!
− Vigyázzon!
− Én vigyázzak?! Még hogy én
vigyázzak?! Na idefigyeljen, Mycroft Holmes, én esküszöm, hogy…
A jó Watson doktor száját ekkor
hirtelen valaki hátulról bekötötte, beléfojtva ezzel a szót. Azon a napom már
harmadszor.
1. Tetszett nagyon a képleírás, mindent el tudtam képzelni. 10/10
VálaszTörlés2. Szerintem jól illeszkedett Mike karaktere és itt végre nem meggyilkolni akarják vagy meggyilkolták :D 10/10
3. Megfogalmazással megfogtál, jól rátapintottál a 19. századi nyelvre. Nyilván van egy-két hiba, de jól kivitelezted. Egyedül a vége felé, mintha kicsit ez gyengülni kezdett volna. 10/9
4. Sherlock szerintem a helyén volt a maga 19. századi énjével, el tudtam képzelni úgy mint a Speciel részben, Mycroft kicsit már érdekes volt a "meglepetés bulijával" :D John sajnos csak keveset szerepelt, de az végülis jó volt. 10/8
5. Szerintem kellően fel lett építve a rejtélyesség, én például már nagyon kíváncsi voltam a végére, hogy mégis mi folyik itt, fenn tudtad tartani az érdeklődésem és hát nem az lett, amire számítottam, de ez jó értelemben. 10/10
6. Engem abszolút megfogott, jól kivitelezted a 19. századi hátteret, kíváncsian olvastam mindvégig. 10/9
Kedves Író!
VálaszTörlésMivel az előző napi történethez sebtében írtam meg a véleményem (és ez látszik is rajta xD) úgy igyekszem most egy kicsit több odafigyeléssel véleményezni :) Lássuk:
1. Az időjárási tényezők leírásával már a történet kezdetén könnyen elképzelhető volt a kastély, amiról szó volt. Egyértelműen e köré volt szőve a történet. Mondhatnám, hogy adhattál volna érzékletesebb leírást magáról az épületről, de a képre ránézve mondjuk csak valami magyarázó jellegű földrajzi keretet sajnálok. 9 pont
2. Ó, szerintem látszik a karakterábrázolásaidon, hogy sokat foglalkoztat a Sherlock-téma, és véleményem szerint éppen ezért Stamford (is) hiteles volt. Tetszett a szerepe. Elhittem, hogy nem tud semmiről, majd a gyanútlanul/gyanúsan elcsent kés említésekor tisztázódott, hogy ludas valamiben. 10 pont
3. A szóösszetételek néhol nagyon hibádzottak. Egy gondolatjel szerintem hiányzik a Stamford-Sherlock párbeszéd mondatkezdésénél. A fogalmazás néhol engem megakasztott az olvasásban, de szép, gördülékeny a sztori. Örülök, hogy hűen ábrázoltad a kort, és hogy erre végig odafigyeltél! 9 pont
4. Sherlock, Watson és Mike megnyerő, de Mycroft-tól a végén egy kicsit falra másztam. Persze, a személyes véleményem más kategóriába tartozik. :) A karakterleírásokról még kicsit többet várnék. 9 pont
5. Szépen felépített a cselekmény, mondhatni, klasszikus, mintha mindig is 18. századi detektívregényeket írnál, csak most kicsit lazításképp jobban elhajoltál volna a humor felé. :) Őszintén szólva: olvastam volna még. 10 pont
6. Visszautalva az előző mondatra, hogy folytattam volna az olvasást, nem csak azért állítom ezt, mert végtérre is beleéltem magam a történetbe, hanem azért is, mert nekem elmaradt a csattanó. Tudom, tudom, a létező legrosszabb a végén elrontani az ember kedvét, de nem az a célom, csupán nekem személy szerint a Mycroft-Watson elrablásos, közbeékelt apróságtól támadt nevethetnékem, míg a születésnapi fortély kicsit klisésnek hatott. Hangsúlyozom, itt most egyedül az én szemszögömről van szó, és ennek ellenére örülök, hogy ismét egy nagyon jó történetet olvashattam. :) 9 pont
Gratulálok, és köszönöm hogy olvashattam a történetedet!
Üdv
Szia, Író!
VálaszTörlésRólad sem feledkeztem meg, szóval hozom is a pontokat.
1. Képleírás --- 10 pont
Kaptunk leírást a külsejéről, belsejéről is, sőt, a történetéről is; nincs ezen mit ragozni.
2. Karakterkulcs --- 9 pont
Te is életben hagytad Stamfordot, és ez az első olyan történet a kihíváson, ahol ténylegesen volt valami szerepe - Mycroft ráhatására lépre csalta Watsont, na meg a kést is el kellett vinnie valakinek. :D Szóval, igen, elmondható, hogy kulcsfigura volt.
3. Helyesírás, megfogalmazás, stilisztika --- 7 pont
Helyesírás: több helyen különírtál szavakat (meg volt még egy dolog, de azt már elfelejtettem :D ). Ami a stilisztikát illeti, egy ponton megálltam és elgondolkodtam: mennyire volt illendő akkoriban a lányoknak hangosan kacarászni? Persze, könnyen lehet, hogy kurtizánok voltak, akiket nem kötnek az illemszabályok. :D
4. Karakterek --- 10 pont
Nálad is önmaguk voltak, bár bevallom, nehezemre esik elképzelni azt, hogy Mycroft szülinapi partit szervez Sherlocknak (ezt inkább feltételezném Watsonról); bár ha az a szándék vezérelte az idősebb fivért, hogy kényelmetlen helyzetbe hozza az öccsét, akkor nagyon is a karakterébe vág. :D Ráadásul Mycroft csak mellékszereplő, szóval... Sherlock jó kopóhoz méltón elemzett, következtetett nyomozott, Watson pedig, ahogy az általában lenni szokott, sodródott az árral.
5. Cselekmény --- 10 pont
Volt eleje az ügynek, megoldása, még egy kis akció is akadt, és jajjjj, de örülök, hogy nem Moriarty állt az események mögött! Nem azért, mert az rossz megoldás lett volna (tudjuk, hogy bármire képes), hanem mert ez így üdítő kivétel volt. :)
6. Összbenyomás --- 9 pont
Kedves kis történet, mindenki a helyén volt, bár a humor, mint olyan, leginkább Mrs Hudson személyében jelent meg, és a fordulatban, a történet végkimenetelében; mert igen, elég abszurd elképzelni, hogy Sherlocknak partit rendeznek. :) Ha még nem írtam volna, élveztem, cseppet sem bántam meg, hogy elolvastam. Köszönöm!
üdv
stoobie
1. 10 pont
VálaszTörlésBenne volt minden, ami kell, kívül-belül, még a háttérsztorija is.
2. 9 pont
Ott is volt, önmaga is volt, rendben volt ez, bár Mycroft volt ám a hunyó azért, de Stamford egy ilyet nem is bírna összehozni. XD
3. 8 pont
Olvasmányos, szórakoztató volt, de mi volt benne a múlt? Ha beleszúrod, hogy felhívták előtte, és nem vette fel, akár a jelenben is játszódhatott volna. Na jó, talán az, hogy Mycrofttal nem nézték meg az időjárás-jelentést. XD Ha már múlt, én ennél többre számítottam volna. De egyébként nagyon ügyes kis fic, minden a helyén benne.
4. 10 pont
Nem is tudok mit mondani, minden rendben volt. Persze Mycroft valójában nem tenne ilyet, de hát meg kellett lennie a sztorinak, és ezenkívül minden jellemző rá, meg úgy mindenkire. Szerintem. Gratula!
5. 10 pont
Nem is tudok olyan dolgot mondani, amivel jobb lehetne. (de miért fogják már megint be Watson száját? Mycroft becsomagolja és odaadja Sherlocknak ajándékba? XD)
6. 9 pont
Nem éreztem eléggé a múlt-ízét, és ha már erre számítottam... De különben bármikor szívesen elolvasnám.